Az egy dolog, hogy idén még nem voltam szabadságon, de amióta dolgozom (2015) talán két olyan egybefüggő hetem se volt, hogy ne foglalkoztam volna valamilyen formában munkával. De idén nem játszunk ilyet, a két hetes vakációm közepénél járok, és csak olvasok, meg Peaky Blinderst nézek, mert a klánháborúk jó kedvre derítenek és hidratálnak.
Van egy könyvkupacom, amit kifejezetten erre a két hétre különítettem el, és még biztosan le tudok darálni egy sorozatot szeptember előtt, de összeszedem, mi mindennel próbáltam eddig elterelni a figyelmemet arról, hogy a hőség most már örökké pusztító lesz, és mi mindent tudnék ajánlani azoknak, akik az utolsó nyári napokra keresnek valami érdekeset.
Bánki Éva: Fordított idő
(regény)
Szépirodalomnak és mágikus realizmusnak kéne nevezni, nekem elsősorban hangulatregény. Nem egy magát könnyen adó történet, sok az elhallgatás, de egy születésétől fogva különleges lányról szól, arról, ahogy utazgat egy olyan kora középkorban, ahol a valóság határai máshol vannak, mint ismerjük. Ha visszagondolok rá, a szép helyszín- és atmoszféraleírások jutnak eszembe (ahogy egyébként majdnem minden mágikus realista regényről, amit olvastam) és a finom nyelvezete. Nyugis időszakban ajánlott, amikor van idő hozzá lelassítani és belesimulni.
Kieron Gillen: The Wicked + The Divine
(képregény)
A The Wicked + The Divine-t bátran ajánlom annak, aki egy casual sztorira vágyik kreatív, színes-szagos formába öntve, és amiben minden karakter joggal tarthatna igényt saját spin-offra, annyira “egyéniség” mindegyikük. Esztétikailag nyalom-falom, pedig teljesen más vonal, mint a Deadly Class képi világa, amibe szintén beleszerettem. Ez a második rész borítója, amivel azt próbálom hangsúlyozni, hogy ha valaki belekóstol, ne az első után mondjon ítéletet, bár az apróbb ötletességek az elejétől megcsillannak benne, simán megeshet, hogy valakinél már ott sikert arat.
Madeline Miller: Circe
(regény)
Magyarul is megjelent Kirké címmel, és ha rákerestek, mindenhol a “feminista regény” jelzőbe fogtok botlani, de ezt a kifejezést szerintem jegeljük. Trendi, tudom, de azonnal hülye elvárásokat gerjeszt. Kirké, a főszereplő E/1-ben meséli el az életét, és hogy az hogyan keresztezte az antikvitás nagy alakjainak útjait. Aki olvasta az Akhilleusz dalát, és szerette, most is értékelni fogja a “lassú víz partot mos” elven működő elbeszélést, ami nekem a regény egyik legkellemesebb aspektusa. A másik a klassz és bátor karakteralkotás volt: tetszett, hogy senkit, se a főszereplőt, se az ismert, klasszikus hősöket nem félt rossz tulajdonságokkal “beszennyezni” a szerző.
Outlaw King
(film)
A történelmi drámákat inkább sorozatként fogyasztom, de van, hogy egy ötévados akárminek már a puszta elindítása is kifáraszt. A Robert Bruce-ról (később I. Richárd skót király) szóló Outlaw King a William Wallace-féle felkelés után játszódik, ütemesen és izgalmasan mutatja be, hogyan próbálta a skót lázadó nemesség visszanyerni az uralmat az angol királytól. Chris Pine nagyon jót alakít benne, de nekem Aaron Taylor-Johnson volt a legemlékezetesebb James Douglas szerepében – fogalmam sincs, mindez hol volt eddig ebben a srácban.
Homecoming: A Film by Beyoncé
(film)
Gimis korom óta követem aktívan Beyoncé munkásságát, és azóta is lenyűgöz minden projektjével. Az egyetlen előadó, akinek az élő szereplései is olyan minőségűek, hogy rendszeres igényem van rá, hogy csak úgy belenézzek egy koncertjébe. Ha valaki kíváncsi rá, miről beszélek, annak jó beugró lehet a Homecoming: ez a 2018-as Coachella fesztivál felvétele a fellépés előkészületeinek bemutatásával és Beyoncé narrációjával feldúsítva, és kábé jól összefoglalja, mire képes a színpadon ez a hölgy. Annak is élményt nyújthat, aki nem rajongó, csak simán értékeli a tehetséget és az energiát.
Mindhunter
(sorozat)
Engem megdöbbent, hogy a 70-es években még bizonyításra szorult, hogy a kirívóan kegyetlen bűntettek elkövetőinek pszichés profilozása hasznos ötlet, de egy ismerősöm találóan felhívta rá a figyelmemet, hogy sokak számára a pszichológia még manapság is áltudomány, tehát ne akadjak fent ilyeneken. A metódus kialakításáról és annak az elismertetéséért vívott harcról szól a Mindhunter, és amikor ez a téma kezd kifújni, gyorsan elkezd a szereplőkkel foglalkozni, aztán amint az kezd megülni, visszatér a gyilkosságokhoz, és így tovább. Csak dicsérni tudom, alig várom, hogy ráugorhassak a napokban kijött második évadra.
Wild Wild Country
(sorozat)
Mit érdemes nézni közvetlenül a sorozatgyilkosok elméjében való kurkászás után? Szektákat, természetesen. (Az is hidratál.) Nekem kimaradt, hogy Osho a 80-as években egy egész települést húzatott fel Oregon közepére, majd megpróbálta módszeresen leuralni a szomszéd falut, aztán a megyét, aztán az államot. De most már tudom mindezt, mert megnéztem a Wild Wild Country-t, a második résztől kifejezetten tátott szájjal. Megszólalnak a konfliktus főszereplői, mindkét fél ismertetheti a saját szemszögét, amiből egy olyan sztori bontakozik ki, hogy csak lestem.
És ahogy említettem, futtatom még a Peaky Blinderst, amit jobbára a színészek és a swag néztem, de a második évad végére kezd valóban érdekelni. Pár hónapig HBO Go-s voltam, most Netflixen vagyok, ami drágább, de jobban szeretem, több engem érdeklő dolog van fent, és csak gyűlnek rajta a finomságok. Ami a könyveket illeti: a képregények erejével nagyon úgy néz ki, idén is meglesz a 100 olvasmányom, legalábbis a moly.hu algoritmusa ezt jósolja. Akárhogy is, még csak augusztus van – rengeteg idő van még év végéig. (Addig még dehidratálódunk párszor.)
Captain V 