Végre. A négy évzáró listám közül ezt vártam legjobban.
Kevesebbet filmeztem idén, mint szoktam, mindössze 40-et láttam, viszont cserébe egész gyakran jutottam el moziba, olyan sokszor, mint 2019 óta nem. Továbbra is a követett franchise-aim és rendezőim után megyek, de hogy tágítsam a látókörömet, ebben az évben is folytattam a tematikus összeállításaimat; az ázsiai tízesemmel megvagyok, jelenleg pedig egy olyan listát nyomok, amin barátok által ajánlott filmek szerepelnek.
És most beszéljünk gyorsan arról, amiről igazán szerettem volna.
5. Perfect Blue (1998)
A Perfect Blue őrületes, szó szerint. A megszállott/becsavarodott művész trope lebilincselő képviselője, rajzfilm, de egyben pszichológiai thriller is. Röviden a következő a története: Mima, az ünnepelt énekesnő karriert vált, színésznő lesz, és ez már önmagában felborítja a mindennapjait, elbizonytalanítja, korábban elképzelhetetlen szitukba keveri, de közben bizonyos creepy külső körülmények is egyre cincálják az idegeit. A pop- vagy internetkultúrát, médiaelemzéseket, pszichológiát követők az utóbbi években biztos gyakran botlottak a “paraszociális kapcsolat” kifejezésbe, mivel a jelenség, amit takar, a social mediával együtt erősödik – nos, a Perfect Blue már akkor boncolgatta ezt a témát, amikor maga az internet is gyerekcipőben járt még. A japán rajzfilmek iránt érdeklődőknek és/vagy a Black Swan kedvelőinek mindenképpen ajánlom. Korábban semmit sem tudtam róla, de jobb is így, mert emiatt az idei évem egyik legnagyobb meglepetése volt. (De ha meghallom a zenéjét, bebújok az asztal alá. A hideg futkos tőle a hátamon.)
4. Babylon (2022)
Szerencsére a világ csak az után közölte velem, hogy ez egy rossz film, hogy megnéztem és elkönyveltem jó filmnek. Azt alátámasztom, hogy nem 10/10-es élmény, de én a játékidő nagyjából 80%-át maximális figyelemmel néztem. Szeretem Chazelle-t, mert élvezni szoktam a megkoreografáltságot, élvezem észrevenni a szervezőelvet, egy jelenet vagy dialógus belső logikáját, azt, hogy a Kéz mit és hogyan mozgat a hatás elérésének érdekében, márpedig ő az a típusú rendező, akinél ez látványos. Ami a sztorit illeti, az tipikusan az, amit Hollywood mesél Hollywoodnak, hogy aztán Hollywood adjon rá díjakat, nem is erről vannak a legélesebb emlékeim. Inkább a tempója, a látványa, a hangulata, a technikai megoldásai és az elsőrangú színészi játékok tették számomra érdekessé, és ezek miatt biztos, hogy újra fogom nézni.
3. Spirited Away (2001)
Ez egy kvázi felnőtté válási pillanat. 2002-ben, nyolcévesen úgy, de úúúgy besértődtem azon, hogy a Spirited Away elvitte a legjobb rajzfilmnek járó Oscart a Spirit, vagyis a Szilaj elől, hogy erővel toltam el magamtól ezt a mesét. (Jó, kicsit azért is, mert többen azt mondták, hogy féltek tőle.) Emiatt gyerekként nem akaródzott megnézni, felnőtt koromra meg úgy maradtam. Pedig ez egy csodálatos történet. Van benne valami eredendő tisztaság, ami egyszer sem fordul giccsbe vagy a bánat elhazudásába. Úgy repít vissza a gyerekkorba, hogy a gyerek nézőt is felnőttként veszi. Naponta születik egymillió esszé, ismertető arról, hogy mitől mesteri ez a film, biztos, hogy nem tudok semmit egyedit mondani már róla – a saját nyelvemen azzal tudom leginkább kifejezni, mennyire megnyert magának, hogy több mint húsz év után nemcsak megbocsátom, hogy elvitte azt az Oscart, hanem szívből gratulálok is neki. Már nincs köztünk beef.
2. Spider-Man: Across the Spider-Verse (2023)
Tárt karokkal üdvözlöm azt, amit az Into the Spider-Verse okozott az animáció világában 2018-ban. A kézirajzot leváltó számítógépes látványalkotás új, izgalmas korszakba lépett, és bebizonyosodott, hogy a nézők részéről nagy az igény a merészebb képi világú mesékre. Mondhatnánk, hogy a villám nem csap be ugyanoda kétszer, de az Across the Spider-Verse mégis megismételte idén az elődje bravúrját, sőt, mindenre rátett még egy lapáttal. Úgyhogy, ami a formát illeti, ismét leolvadtam a mozi padlójára. A tartalom egy hajszálnyival, tényleg csak egy elvékonyodott, hajvasalóval szétégetett, ammóniával szétcseszett, vitaminhiányos hajszálnyival kevésbé tetszik, mint az elődje, mert ez egy összekötő epizód, ami nem adja meg a teljesség élményét. De ettől függetlenül besírok, olyan jó. Idén ez volt a kedvenc Marvel-kötődésű bármim.
1. Oppenheimer (2023)
Ha tudnánk mérni, hogy egy film nézése közben jelenetenként hány új gondolatunk születik és percenként hányszor tudunk összevitatkozni saját magunkkal, az én értékeim az Oppenheimer alatt kiakasztották volna a mutatókat. Csapágyasra pörgettem rajta az agyamat, küzdöttem a megértésért (az elhangzott infók és a film megértéséért egyaránt), miközben emésztgettem a saját dilemmáimat. Hetekig nyomtam róla a sódert minden szembejövő embernek, és amikor már épp befejeztem volna… beültem rá még egyszer, és kezdődött újra az egész. Lehet, hogy kibírhatatlan voltam, mert a környezetemben szinte senkinek sem tetszett, legalábbis ennyire, egyesek ellenvéleményét értem is, tény, hogy sok elvárást nem teljesít a film, de nekem éppen ez a kérlelhetetlenség emeli ki a Nagy Filmek masszájából. Nem Oppenheimer életrajzának érzem, hanem egy hosszú vitának, amit a film önmagán belül önmagával folytat az atombombáról, amit a moziból kilépve élvezet folytatni. Egy idei évnél nagyobb időintervallumot feldolgozó listámon is szép helyezést érne el, az meg, hogy nekem ez 2023 legjobb filmélménye, egy percig sem volt kérdéses.
Ha már Oppenheimer: része voltam a Barbenheimer Nyárnak, a Barbie-t is láttam. Nevettem, egy-két jelenetét szoktam idézni trécselés közben, osztom a Ken-mémeket, de részemről ennyi maradt belőle. (De eldöntöttem, hogy meg fogom nézni eredeti nyelven is, hátha az elegyenget pár dolgot.) A Galaxis Őrzői 3 meglepett, mert nem rajongok az első két részért, mégis megérintett, a Dungeons & Dragons-film, az Honor Among Thieves pedig hála az égnek pont az lett, aminek szánták, popcorn-mozi, és nincs félreértés. A könnyedebb darabok közül kifejezetten élveztem még a Tetrist, ami arról szól, amit gondoltok, az intróbb, borongósabb oldalról a The Banshees of Inisherint tudom említeni, ami egy lassan hömpölygő dráma (dramedy? passz) a barátságról, az elmagányosodásról és a makacsságról. És két nagy pótlásra is sort kerítettem, pontosabban többre, de a Dr. Strangelove és az Akira magasan kiemelkedett közülük.
Engem nagyon nem akar megérinteni a karácsonyi hangulat, és furcsa is belegondolni, hogy mire jön a következő, utolsó lista, már túl is esünk rajta. Eléggé sajnálom. Ez szokott lenni a kedvenc időszakom, de idén minden összeesküdött ellenem, hogy ne tudjam kiélvezni, de még csak felfogni se. Hát ez van. Jövő héten jönnek a könyvek, addig is a többi filmes posztot itt lehet elolvasni:
John Wick elmentei Pinteresten | Az 5 legjobb film, amit 2022-ben láttam
Karmol a cica | Az 5 legjobb film, amit 2021-ben láttam
You do you, boo | Az 5 legjobb film, amit 2020-ban láttam
Fangörcs és agyi energia | Az 5 legjobb film, amit 2018-ban láttam
A kárhozat jeges fuvallata | Az 5 legjobb film, amit 2019-ben láttam
Captain V 