A moly.hu szerint 2022-ben 65 könyvet olvastam, és ez 35%-kal kevesebb, mint amennyit 21-ben fejeztem be. Nem meglepő. Egyrészt az eddigi munkáim mellett most már folyamatosan fordítok is, ami után ritkán marad agyam plusz egy csomag betűhöz, másrészt egyre vastagabb rétegben borítja szívemet a jég, és tüstént skipelem az elkezdett könyveket, ha két-három fejezeten belül nem villantanak olyat, amiért megérné szánnom rájuk e bolygón töltött limitált időmből. Így kevesebbet olvastam, de okosabban osztottam be az időmet.
Egy-két kedvencem újraolvasásával párosítva ez így egész jó olvasós évet rajzolt ki végeredményül, és mutatom, melyik könyvek tettek hozzá ehhez a legtöbbet.
5. Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan
Itt egy orosz népmese atomjaira szedve, majd kortárs fantasyként újraépítve, aztán a kommunizmus és az orosz tél elárasztotta a búzamezőket, és így lett a Chocapic. Valente egy barátságtalan időszakkal és egy rettenetes szerelemmel nyomasztja az olvasót, miközben a prózájával gyönyörködteti. Jogosan propagálta a moly algoritmusa; annak ellenére, hogy sokáig kerülgettem, amint belekezdtem, faltam. Egy külföldi út, egy kis betegeskedés, majd pár intenzív meló miatt elnyúlt a vége, ezért nem biztos, hogy onnan minden teljesen átjött – egyébként is el kellett rugaszkodni hozzá egy kissé -, vagyis sanszos, hogy egyszer újraolvasom. Az biztos, hogy ha valamiről nem kell tovább győzködnie a világnak, az az írónő tehetsége, habár a Refrigerator Monologues óta bennem ez egyébként sem volt nyitott kérdés.
A molyra írt értékelésem itt olvasható: |x|
4. Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban
Többen is meg voltak győződve róla, hogy ez nem fog tetszeni – én magam is meg voltam győződve erről, mert nagyjából tizenegy éves korom óta taszítanak azok (is), akiknek ez, valamint a Harcosok klubja, a Requiem egy álomért és a Trainspotting a szentírásuk. (Ha most azt gondoljátok, tizenegy évesen kicsi az ember ahhoz, hogy ezeken a könyveken – és filmeken – törje az agyát, nos, IGEN, tehát örüljetek, hogy ti nem hallottátok általánosban a szintén seggdugasz fiúkat a sportcsarnok mögött nagy átéléssel, magukat Tyler Durdennek képzelve hajtogatni a “Válaszd az életet”-monológot, és nem szenvedtétek el ezáltal azt a galaxisrengető cringe-et, amit én.) Vagyis eldöntöttem, hogy ezek, így a Félelem és reszketés is másnak szólnak, nem nekem. De úgy adódott, hogy az egyik munkám részben Vegasban játszódott, és csak ezt találtam a polcon, aminek nyomokban köze volt a vibe-hoz, erre nézzenek oda. Egy állatság, de nyár közepén ezek szerint erre az abszurd töketlenkedésben gyökerező vagányságra volt szükségem. Thompson írása csak úgy sodort magával, elég sok post-item rá is ment a legütősebb sorok, bekezdések jelölgetésre.
A molyos értékelésemet itt lehet elolvasni: |x| (És a jegyzőkönyv kedvéért: tavaly barátságot kötöttem a Harcosok klubjával.)
3. Arkady Martine: Birodalomnak nevezett emlék
Felvillanyoz, ha megtudom, hogy egy szerző eredeti szakmája/végzettsége távol esik az írástól, mert így megvan rá az esély, hogy újszerűbben, szokatlanabbul lát és épít, mint ahogy a “hivatásos” írók tennék. Például Mark Lawrence fizikusi vagy Raana Raas teológusi háttere ott lapul a szövegeik mélyén, beleforgatták a világukba. Arkady Martine megoldásaival kapcsolatban is ért aha-élmény, amikor kiderült, hogy várostervező, mert ha erre a könyvre gondolok, azonnal a tér ugrik be, a helyiségek, a város, azok esztétikája, a részletekben nem elvesző, de alapos kigondoltságuk. Mindehhez társul egy izgalmas alapötlet tele politikai és kulturális konfliktusokkal, a mesélés stabil és céltudatos… és olyan nevek vannak benne, mint Tizenkét Infógrafika? Nem, köszönöm, hoztam tollat, csak mutassa, hol írjam alá. 2022 első befejezett könyve volt, és kitartóan itt maradt a top ötben. Gyerünk, várostervezők, írjatok nekem sci-fiket!
A molyos értékelésem itt olvasható: |x|
2. Ada Palmer: Seven Surrenders
Amíg végig nem érek a Terra Ignota-sorozat mind a négy részén, nem igen lesz olyan év, amely végén Ada Palmer ne szerepelne ezeken a listákon. És nyilván egy második rész sikerültsége nem okoz akkora meglepetést, mint egy ismeretlen első rész kiválósága, nincs mire rádöbbenni, hacsak arra nem, hogy lám, a szerzőnek nem csak szerencséje volt – tudta, mit csinál, hiszen megismételte. De Palmer nevét akkor is szívesen hajtogatom, mert nagyon klikkelek vele, úgy lekötnek a karakterei és a játékai, a világa és a fordulatai, ahogyan mostanában csak nagyon kevés dolog. Nem akarok lemaradni egy mozzanatáról sem, és ezt olyan komolyan gondolom, hogy még segédanyagot is nyomtattam hozzá, hogy ha a buszon veszem észre, hogy elkezdtem keverni valakit valakivel, azonnal legyen kéznél puska. És az abszolút rajongásom végső jele: dugdosom magam elől a folytatást. (Igen, ezt szoktam csinálni. Nem, szerintem sem normális.)
1. Gabrielle Zevin: Tomorrow, and Tomorrow, and Tomorrow
Ennek a befejezése átcsusszant január 1-re; ennyire utolsó pillanatban ugrott a dobogó tetejére. Nem azért lett első, mert nagyobbat markolna az előzőeknél, hanem mert Zevin beszélt hozzám leginkább. Miről? Mindenről: kapcsolatokról, személyiségekről, munkáról, hobbiról, sikerekről, bukásokról, költözésekről, balesetekről – ó, és videójátékokról. Egészen pontosan azok készítéséről, szeretetéről, és hogy kikapcsolódáson túl mi mindent jelenthet az ember számára. Vannak komoly sebzést okozó részei; az “NPC” című fejezet egyébként sem egy könnyed nyáresti séta, de a külön ide választott E/2 úgy facsargatja az olvasó szívét, hogy az rémes, de ez a könyv tetőpontja, és ez a kedvenc fejezetem. Zevin a cselekményben és az írásmódban is bátran csatangol, de olyan messzire soha, hogy egy túldagasztott, öncélú kortárs ömlengés legyen. A hangulata bensőséges, roppant hétköznapi, és tudjátok, vannak könyvek, amikben mintha minden harmadik-negyedik oldalon a szerző egyszerűen fején találná a szöget valamivel kapcsolatban, amit te csak szerettél volna ilyen világosan látni vagy szavakba önteni. A végén, ajj, ott megbicsaklik valami, a katarzis elmaradt, amiben azért, azt hiszem, joggal bíztam az azt megelőző 95% alapján… De 95%-ra még egyetemen is ötöst szokást adni.
Természetesen nem csak öt könyv érdemli meg a dicsérő szavakat. Ott volt például a szektákról, vagy a bármiféle, keretek között működő közösségek nyelvhasználatáról és beszervező, manipuláló taktikáiról szóló Cultish Amanda Montelltől, valamint a Tönkretett figyelem Johann Haritól, mindkettő kiváló non-fiction. Belekóstoltam Anne Rice világába is az Interjú a vámpírral és a Lestat, a vámpírral. Kicsit értetlenül jövök-megyek ebben az univerzumban, néha megmosolygom, de azért van valami megkapó az angsty, gótikus, világfájdalmas vámpírosdiban. Sci-fiből Andy Weirtől A Hail Mary-küldetés szórakoztatott még, megkockáztatom, jobban tetszett, mint A marsi, ifjúságit pedig (hobbiból) keveset olvastam, de Schmal Rózától A Varad könyve, a Nagy folyók haragja-sorozat második része ismét egy kis kincs volt. A Könyvhét körül olvasott Almond bizonyult még érdekesnek Won-pyung Sohntól: ez egy kisfiúról szól, akinek az agyában az érzelmek feldolgozásáért felelős rész, az amigdala (innen a cím, a görög amygdalē szó “mandulát” jelent) rendellenesen pici, és ettől máshogy éli meg a hétköznapi és a nem annyira hétköznapi eseményeket. És meg kell említenem még Bret Easton Ellis esszékötetét, a Fehért, amit két fejezet után a busz kerekei alá akartam dobni, de mivel Kindle-ön olvastam, inkább nem tettem meg, a végére viszont alig bírtam letenni, szóval örülök, hogy kitartottam.
Ami 2022-t illeti, szintén kitartottam. Ti, akik itt voltatok a négy poszton keresztül tartó évzáró bulin, szintén kitartottatok, és köszi. Tartsunk ki ügyesen 2023-ban is.
Az eddigi évek könyves posztjait itt találjátok – nézzétek ezt a szép, címkezdő E-betűkből álló sort, amit idén összebuzerálok egy G-vel. 🙂
Egyem a PhD-ját | Az 5 legjobb könyv, amit 2021-ben olvastam
Elanyátlanodott fiatal férfiak | Az 5 legjobb könyv, amit 2020-ban olvastam
Ez így kerek | Az öt legjobb könyv, amit 2019-ben olvastam
Egy marad… vagy kettő | Az 5 legjobb könyv, amit 2018-ban olvastam
Captain V 