Nem akarom elkiabálni, de olybá tűnik, mindent meg lehet szokni. Az lehet, hogy jövő héten ilyenkor a szőnyeg alá bújva fogok nyöszörögni a reményvesztettségtől, de a negyedik hetem nem volt vészes. A növények is élnek még, a hűtő tele, a lakásban a vezetékek már nem törnek az életemre és hasít a net. Ha ennyinek kell örülni, ennyinek fogok.
A #stayathome-ban töltött negyedik hetem termései:
Könyvek
Daryl Gregory: Mind remekül megvagyunk
Ha van olyan, aki a nyomasztó közhangulat ellenére is nyomasztót szeretne olvasni, és nem lenne ellenére egy nem hosszú urban fantasy, válassza ezt a kisregényt, amiben egy természetfölötti traumákat feldolgozni próbáló tagokból álló csoport ülésein veszünk részt. Daryl Gregory megfontoltan és ügyesen fordítgatja az olvasó fejét hol az egyik, hol a másik karakter felé, közben módszeresen kibont egy nagyobb történetszálat, utólag értékeltem csak, milyen szépen, szervesen. A történet végül nem is maradt meg bennem úgy, mint a szerző ügyessége, de is ajánlok vele eltölteni egy-két napot azoknak, akik szeretik a paranormális/weird vonalat.
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
Súlyos félreértésre derült fény: Ferrante nem romantikus lektűröket ír, ismétlem, Ferrante nem lektűröket ír! Úgy fél évtizede élek ebben a hitben, nem baj, ismét valami, amit a karantén nélkül talán sosem tudok meg. Az végül is igaz, hogy a könyv témájában, egy 50-es, 60-as években fiatal barátnőpáros életében óhatatlanul is szerepet kap némi romantika, viszont nem ez a központi elem, és a megközelítés sem lektűrökre, inkább lélektani regényekre jellemző. Közben családregény is ez, Nápoly szegényebb rétegének mindennapjainak és tagjainak érzékletes bemutatása. Fénysebességgel haladok vele, rettentő olvasmányos, érdekel, mire fut ki a vége: elszakadás vagy maradás – úgy a közegtől, mint a briliáns barátnőtől? Rég olvastam olyasmit, ami ilyen hétköznapi volt, mégis ilyen kiszámíthatatlan.
Master of None
A Master of None az átlagos, idősebb Y-generációs New York-iakról, és az ő “szhörrnyű” életükről szól. (Én humorizálhatok rajta, mert én is Y vagyok, és mert tudom, hogy az én életem is “szhörrnyű”.) Könnyed hangvételű sorozat, inkább világosba hajlik, de olyankor egész megható, legalábbis olyan kis… aww. Aziz Ansari, aki író és főszereplő is egyben, szépen keverte benne a színeket. A történet vezérfonala az lenne, hogy Dev, a főszereplő keresi a boldogságot, miközben ő és barátai különböző mindennapos social issue-kba ütköznek. Ez elég direkt benne, úgyhogy ha az ilyesmi zavar, inkább ne kezdj bele. A felvetett kérdésekre adott válaszok nem rosszak, általában az empátia nyelvén fogalmazza meg őket minden karakter, amitől rendkívül békés minden, még ha persze kissé idealista is. Igazi feel good, kényelmi nézni való.
Miközben ezt írom, épp az Assassin’s Creedet nézem. Nem győzök sóhajtozni. Miért nem játszódott ez végig a spanyol inkvizíció idejében, és utaltak mindössze apró nyomok, pl. pár glitch meg ilyesmi arra, hogy az egész csak szimuláció és ördögi terv, és bla bla… És majd a legvégén megjelenne Jeremy Irons, mondana egy szívdöglesztő, baljós egysorost, és hirtelen lenne értelme egy második résznek. Viszont jó hír: ha tudok sóhajtozni, jól működik a tüdőm. Ebben nem kételkedtem, de ezt is felírom a hálanaplómba. Ha majd elkezdek annyira szenvedni, hogy nyitok egyet.
Mossatok kezet, most már nincs mentségetek, a csöves Tescóba is ki volt rakva a pumpás kézfertőtlenítő. Tudom, hogy a higiénia a punciknak való, csakúgy, mint az index és a pacifizmus, de most erőltessétek meg magatokat kicsit.
- heti ajánló: Középfölde, Dél-Korea, Birmingham, Amestris | Hová menjünk, miközben otthon maradunk – 1. hét
- heti ajánló: Shambala, valahol Geralt közelében, Korongvilág | Hová menjünk, miközben otthon maradunk – 2. hét
- heti ajánló: A Jó Hely, Berlin, Japán, Erenék pincéje | Hová menjünk, miközben otthon maradunk – 3. hét
Captain V 
“Csoportterápia, Nápoly, New York | Hová menjünk, miközben otthon maradunk – 4. hét” bejegyzéshez egy hozzászólás