A Reneszánsz | Disney-történelem 4. – 1989-1999

Mikor elhatároztam, hogy megírom ezt a cikksorozatot, az első gyakorlati teendő, amit meg kellett oldani, az volt, hogy vajon hogyan érdemes ezt a hatalmas témát tagolni. Az azonban a nulladik pillanattól fogva teljesen világos volt, a ún. Disney Reneszánsz, ami leuralja a 90-es éveket, nem tárgyalható együtt semmi mással, maximális figyelmet követel – és, ha őszinte akarok lenni, érdemel is.

A Walt halálát követő Sötét Kor (lásd előző bejegyzés) alatt megélt kisebb válság után a Disney nemhogy talpra áll, hanem addig sosem látott mértékben megerősödött. A világ number one rajzfilmgyártója lett, megingathatatlanabbul, mint valaha. Nagyon összetett okai vannak annak, hogy pontosan mitől, milyen stratégiával mit volt képes meglovagolni – fogyasztói szokások átalakulása, rajzfilmek iránti kereslet megnövekedése, a legújabb filmkészítési technikák használata -, de most hadd beszéljek csak magukról a mesékről.

Az egyik legnagyobb, a filmeket érintő felfedezés az volt, amikor valaki a homlokára csapott, és azt mondta: baszki, a zene! Azóta a tipikus Disney-mese egészen biztos, hogy jelölve van, de inkább be is húzza az azévi legjobb filmzenéért vagy legjobb betétdalért járó Oscart, esetleg mindkettőt. Egyébként nem volt teljesen új gondolat, hogy nagy gondot fordítsanak a zenei aláfestésre – ha csak csak a díjak mentén gondolkodunk, és mondjuk az élőszereplős Mary Poppinst nem is számítjuk, a Pinocchio is duplázott korábban, a Dumbo is megkapta az egyik díjat. De a 90-es években beletett erőfeszítés egy teljesen új szint volt, és ki is fizetődött. Kevés kivételellel a legtöbb mesének Alan Menken volt a zeneszerszője, és azok el is hozták minimum az egyik, de inkább mindkét szobrot: A kis hableány, A Szépség és a Szörnyeteg, Aladdin, Oroszlánkirály (ez mondjuk nem Menken, hanem Hans Zimmer) és Pocahontas az egymást követő években, majd egy év kihagyás után a Tarzan is. Persze azért megtörtént, hogy a stúdió nem kapott zenei Oscart. A Notre Dame-i toronyőr, a Herkules és a Mulan is mindössze a jelölésig jutottak, és ami a Mulant illeti, szerintem ez szégyen, but that’s not my business. (Egyébként a Mulan évében már bekacsintott már a rivális DreamWorks az Egyiptom hercegével, ami ebben az évben elvitte a legjobb betétdalért játó díjat, még ha a score-t magát nem is, ami megint csak szomorú, hiszen remek az a soundtrack… but that’s also not my business.)

A teátrális, show-, sőt, musicalszerű zenei világ miatt nem csoda, hogy több rajzfilmet színpadra is alkalmaztak. A képi világ ennek megfelelően szintén színes-szagos, mozgalmas, elrugaszkodott lett, és szempont lett az árukapcsolás lehetőségének megteremtése, a popkultúrába való komolyabb betörés. Offscreen minden addigi gyakorlatnál komolyabban ment a marketing és a merchandise, a Disney-élmény árusítása, a filmekben pedig a filmekben megjelentek a produkciók körül a Nagy Nevek, a sztárok. Az Oroszlánkirály betétdalát Sir Elton John szerezte, a Tarzanét Phil Collins. Szinkronhang volt többek között Denny DeVito, Eddie Murphy, Mel Gibson, és a személyes kedvenc  ötletem, amiért remélem, hogy valaki keményen meg lett premizálva évvégén: Robin Williams mint Genie.

A frissességnek, az öletcunaminak és a folyamatos jelenlétnek hála bukás mint olyan, nem található ebben az évtizedben, még a sikertelenebb Disney-film is bőven kielégítően teljesített, csak hát vannak szintek. A sikeres oldal felé tekintve azonban kettő mesét kell mindenképpen kiemeleni. Kinek mi a kedvence, de hogy ez a kettő a korszakalkotó, az vitán felül áll. A Szépség és a Szörnyeteget (akkor még külön animációs filmes kategória híján) magára Legjobb Film Oscarjára jelölt az Akadémia, ami hatalmas dolognak számított, és számít szerintem a mai napig. A másik az Oroszlánkirály, ami megjelenése időpontjában (1994) rögtön minden idők legsikeresebb rajzfilmjévé vált, és azóta bőven klasszikusnak számít, meg merem kockáztatni, a legnagyobbnak a stúdió portfóliójából.

A 90-es években a “musicalizálódás” mellett a “hercegnőződés” volt a másik fontos trend, és ez egyúttal a Disney diverzitás iránti vonzalma is felszínre került (vagy kialakult. vagy megfoghatóvá vált. vagy felvettek pár ügyesebb marketingest.) Valószínűleg az van, hogy felismerték, mennyi plusz profitot jelent az, ha a világ minden tájára eljuttatnak egy-egy olyan mesét, amivel az ottaniak “azonosulni tudnak”. Nem kizárt, hogy a korszellemre, a globalizációra is kívántak reagálni azzal, hogy a hercegnők származásilag, hajszínileg és személyiségileg valóban sokfélébben lettek, ami szerintem jó dolog, de ne áltassuk magunkat. A The Walt Disney Company ezen a ponton már akkora gépezetté vált, ami ja-ja, szívesen reagál and stuff, de ha jár vele némi extra della, az az igazi. Bejött nekik? Be. De kicsit kapták érte az ívet, mert diverzitásosat játszani most is nehéz, de akkor sem volt könnyű, például a Pocahontas akkor is generált némi botrányt azzal, hogy nem megfelelően ábrázolta az észak-amerikai indián kultúrát.

Ami a nem hercegnős meséket illeti, következzék a magánszámom. Akármennyire is imádom azt a rajzfilmet, A Notre Dame-i toronyőr-rel kapcsolatban az első megtekintés óta dübörög bennem egy kérdés, még anno nem is pont ezekkel a szavakkal fogalmaztam meg: kajak nem volt jobb topik a francia középkorba ágyazott, kisebbségek integrálhatóságának kérdésén és a szexuális ragadozás bemutatásán kívül? Lehet nem a válasz, én Mufasa halálán sem sírtam, bírom. De felnőtt fejjel újranézve megértem, akik szerint túl komoly, túl antimeseszerű. Emlékszem, Quasimodo nyilvános megalázása gyerekként nekem is kicsit sok volt, és a főgonosz, Frollo belső konfliktusa (“she’ll be mine or she’ll burn”) is Disney-re nem vallóan mély és sötét. Frollo kortárs gonoszai, Jafar, Ursula, Gaston nem voltak ennyire emók és parák, de még a neonáci Zordont sem hozták ki olyan unszimpatikusra, mint őt. Szerintem akkoriban nagyon elgurult valakinek a Disney-nél, és erre bizonyítékaim vannak: a concept artok.

Bobby, figyi, tudom, hogy elhagyott az asszony meg minden, de ez egy Disney-mese, vágod? Kicsit vissza kéne venned magadból.

Bobby, mit művelsz?

Bobby, ÁLLJ LE.

De Bobby nem állt le.

Az évtized második felére eső, későbbi projektek, a Mulan és a Tarzan botránymentes, szerethető blockbusterek lettek. Mulan gyakorlatilag az első valóban cselekvő és tetemes időt a vásznon töltő és nem trófeának szánt női karakter volt, ami 1998-ban egyrészt too late, far too late, másrészt meg kit érdekel, hogy késett, fő, hogy befutott. A Tarzan pedig olyan, mintha mindent összefoglalt volna, amit a Disney a Reneszánsz ideje alatt tanult: dinamikus látvány, modern karakterek, extra marketing celebek segítségével, önmagában is megálló, rádió-/színpadbarát zene, új látványtechnika, nagyívű történetvezetés.

A 90-es években vált biztossá, hogy a Disney most már nem megy sehova. Megkerülhetetlenné vált, olyan állandóvá, amivel szinte minden piacon számolni lehet és kell. De mint láthattuk korábban, minden felívelő szakasz után következik egy rázós időszak: lassan komoly versenytársak bukkantak fel a horizonton.

(folyt. köv.)

Az első rész itt olvasható: Copyright, három karika, technicolor | A Disney története 1. – 1923-1937
A második rész itt olvasható: Aranykor és propaganda | A Disney története 2. – 1937-1942
A harmadik rész itt olvasható: Mennyei magaslatok, döbbenetes mélységek | A Disney története 3. – 1950-1988

 

Reklámok

A Reneszánsz | Disney-történelem 4. – 1989-1999” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s