Mennyei magaslatok, döbbenetes mélységek | A Disney története 3. – 1950-1988

A kezdeti tapasztalatgyűjtés, majd a háborús időszak átvészelése után az 1950-es éveknek a Disney újult erővel, egészen stabil alappal tudott nekivágni, mégis… A cikksorozat ezen részében a stúdió talán legnagyobb kilengéseinek időszakát tekintjük át. A 2000-es években történő Marvel, Star Wars és most már Fox felvásárlása előtt az 50-es évektől a 80-as évek végéig terjedő időszakban nőtt legnagyobbat a cég, de mint látjuk majd, ez önmagában még nem jelent garantáltan nagyobb vagy állandóbb sikert.

1950-1967 – Ezüskor, búcsú az Alkotótól

Az ún. Ezüstkor elején, az 1950-es években két újdonsággal próbálkozott meg a stúdió, a tévével és az élőszereplős, egész estés filmek gyártásával. Az első egy NBC-s (élőszereplős) minisorozattal indult, An Hour in Wonderland-del, utóbbi kategóriát pedig a Treasure Island képviselte először. Ahhoz, hogy lássuk, jó ötlet volt-e ebbe az irányba nyitni, tekerjünk 1964-re. Ekkor jelenik meg a Julie Andrews-féle Mary Poppins, ami csak egymaga öt Oscar-díjat hozott a stúdiónak konyhájára, tehát mondhatjuk, nem bejött az élet.

Na, vissza. 1955-ben nyílt meg az első Disneyland, ami mindent várakozást felülmúlóan sikeres projekt lett, és a sok újdonság természetesen maradt idő a rajzfilmekre is. Olyannyira, hogy az ebben az időszakban készült felhozatal nyugodtan mérhető a 90-es évek legendás szórásához, sőt, egyesek szerint arra is köröket ver. Olyan klasszikusok születtek ekkoriban, mint a Hamupipőke, a Csipkerózsika, az Alíz Csodaországban és a 101 kiskutya. Ami magukat a történeteket illeti: a karakterek elkezdtek összetettebbek, sokfélébbek lenni, a témák nem voltak olyan nehezek, a sztorik sem annyira sötétek és komótosak, mint korábban. Ez a csomag kitűnően egyensúlyozott a drámaiság, a humor és a kaland szentháromsága között, legalábbi az én ízlésem számára mintha ezekben a mesékben lennének legoptimálisabbak az arányok. Azzal kapcsolatban pedig, hogy képileg mizu, egyáltalán nem fogok finomkodni: alázatos, de szikla szilárd vélemény szerint a Disney sem azelőtt, sem azután, vagyis, hogy pontos legyek, soha nem volt vizuálisan annyira erős, mint az 50-es, 60-as években.

Amikor a mai full számítógépes grafikát próbálom kicsit bántani – mert ugyanis szoktam ilyet – mindig ebből a korszakból mondok meséket, rajtuk keresztül prezentálom a kézirajz utánozhatatlanságát. A látvány stílusa meséről mesére változik, egzotikus, másvilági helyszíneket pont olyan klasszul tudtak megjeleníteni, mint házkörüli, városokban, lakásokban játszódó jeleneteket. Így tovább sokszínűsödött mindhárom ág, az állatmesék, a hercegnők és a klasszikusok, és ha már megemlítettük, utóbbból mindenképpen ki kell emeleni a Dzsungel könyvét. Jelentős, szomorú mérföldkő ez a produkció a stúdió életében: ez volt az utolsó film, amelyen Walt Disney még személyesen dolgozott.

1970-1988 – A káosz évei. Ja, nem, az egy sci-fi regény címe. Akkor… a Sötét Kor

Walt halála után a Disney némileg talajt vesztett. 43 évig volt a stúdió feje, közvetlenül utána testvére, Roy O. Disney lett a cégigazgató öt évre, de az állandóság mint olyan már nem nagyon volt elérhető. Michael Eisner teljesítménye azért mégis elég figyelemre méltó, sikerült 20 évig (1984-2004) nyeregben maradnia, rajta kívül viszont mindenki más csak 3 és 11 év között tudta tartani a gyeplőt. A Sötét Kor (vagy Bronzkor, ahogy láttam többször is emlegetni, de ez a nemesfémes analógia nekem már kimerült) szemléletváltást hozott, de nem nagy eredménnyel. Ezt még akkor is így látták, innen, 2018-ból meg tényleg ordít a tény. Az ekkor készült mesék atmoszférában, bájban meg sem közelítik az elődöket. Hogy most pont Walt képzelőereje, pontosabban annak kiesése okozta-e ezt a különbséget, vagy ez ennél összetettebb, ki tudja, de a korabeli közvélemény lassan elkezdte például pénzhajhászattal vádolni a stúdiót, amiről addig nem nagyon hallottunk, legalábbis nem ekkora mértékben. A minőség mindeközben igen megkérdőjelezhetővé vált. Megmentők, A róka és a vadászkutya, Olivér és bandája… látta ezeket bárki is? A Robin Hood és Macskarisztokraták ért el valamiféle népszerűséget vagy közönségkedvenc státuszt, de szerintem valójában inkább nosztalgiából szeretjük ezeket, nem a fantasztikus teljesítményük miatt.

A Macskarisztokratákat egyébként szeretem, nem annyira a története, inkább az atmoszférája és a 101 kiskutyára hajazó látványa miatt. De felnőttként érzem rajta, hogy valamiféle átmentetet képez az előző éra és a Sötét Kor között, és nem vagyok meglepve azon, hogy még a kor embere is(!) lassúnak tartotta, és hiányoltak belőle valamit, ami nélkül Disney-produkciót eddigre (azóta meg főleg) komolyan sem vesz az ember: a jó főgonoszt. Edgar… jaj, hagyjuk már, bármelyik nap tudok mutatni valakit a BKV-n, aki megátalkodottabb, mint ő. Megvan a hangulatuk ezeknek a meséknek is, de amikor egyszer az “introvertált” kifejezést láttam használni erre a Disney-korszakra, azt gondoltam, telitalált. Ennél találóbb megfogalmazást keresve se. A következő cikkel viszont belelépünk a 90-es évekbe, amire meg talán az “extrovertált” is enyhe kifejezés lesz.

(folyt. köv.)

Az első rész itt olvasható: Copyright, három karika, technicolor | A Disney története 1. – 1923-1937
A második rész itt olvasható: Aranykor és propaganda | A Disney története 2. – 1937-1942

Reklámok

Mennyei magaslatok, döbbenetes mélységek | A Disney története 3. – 1950-1988” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s