Nem esne jól, ha a szerző csak úgy kilökne | 4 sorozatzáró regény, amihez nagy reményeket fűzök

Volt egy év, 2016, amikor egyszer csak az összes kedvenc könyvsorozatom befejeződött. Pont olyan ütemben jöttek ki az utolsó részek itthon, hogy egyazon évben kellett elszenvednem a Lőpormágus-trilógia, A varázslók-trilógia, a Vörös lázadás-trilógia és A Vörös királynő háborúja-trilógia végét. Most azt hagyjuk, hogy az, hogy mekkora kedvencem volt az adott sorozat, egyenes arányban volt azzal, hogy mekkora csalódást okozott az utolsó darabja, így sem volt könnyű lezárni őket. Szétnéztem a jelenleg futó sorozataim között, és meglepetésemre megint begyűlt néhány sorozat, aminek az utolsó része van már csak előttem. Ezek iránt a rajongásom nem olyan nagy, mint az előző kör darabjaiért, de izgatottan várom őket.

Itt van mindjárt A megtört föld-trilógia, amit N. K. Jemisin írt. Ez foglalja magába azt a bizonyos Az ötödik évszakot, amit olyan sokan fel szoktunk dicsérni, és valamiért a kiadó mégis azt tapasztalja, hogy a magyar piac nem vevő rá, ami engem mélységesen elszomorít. Olyan igényes és érett fantasyregényt, mint Az ötödik évszak (és annak nem kevésbé brilliáns folytatása, Az obeliszkkapu) nagyon ritkán talál az ember. Tartalom és forma egyaránt szuper, engem legalábbis lenyűgöztek. A harmadik résztől, A megkövült égbolttól ugyanekkora profizmust várok el, és az eddigiekhez méltóan egyedi történetlezárást. És akkor, ha ez tényleg így történik, hiába vannak más nagy kedvenceim, talán nagyobbak is, Jemisin diadalmenete lesz számomra A Példa kábé mindenre, amit írótól olvasóként elvár az ember.

Jemisinnel kapcsolatban alig van félelmem, az igazán érdekes menet az Isteni városok (szintén trilógia) befejező része lesz. Ezzel kapcsolatban nem tudok annyira lelkes lenni, mint A megkövül égbolttal, nem áll annyira közel a szívemhez, mert Robert Jackson Bennet valamit nem tud, amire pedig óriási szükségem lenne: nem képes számomra szerethető karaktereket írni, egyet se. És persze ki vagyok én, nincs olyan fejezet semmilyen írástechnikai kézikönyvben, hogy hogyan írjuk Vivinek tetsző szereplőket, szóval ez nem biztos, hogy az ő hiányossága – ettől még éket ver közénk. Az általa teremtett istenek, a hozzájuk kapcsolódó mitológia és az ő kultuszukra vagy inkább kultuszukkal működő városok ötlete viszont engem is nagyon érdekel, ebből a szempontból kifejezetten jó a sorozat mérlege, mert egyre többet és többet tudunk meg erről. Kicsit aggódom, hogy a harmadik részben mi lesz, ugyanis a főszereplője pont az a karakter, akinek a hypeolását mai napig nem értem, pedig az első rész óta tart. Sosem voltam értük oda, de mára tényleg végleg kiábrándultam az olyanok szereplőkből, mint Sigrud, még supportként sem érdekelnek annyira, bár annak legalább tökéletesek, de hogy főszereplőként fogyasszam őket, hát nem t’om. De meglátjuk, talán a Csodák városában mutat belőle valami olyasmit a szerző, amit eddig nem láttam, és megkedvelem. A világépítés részétől mondjuk ennél azért sokkal többet várok, és ha az jól sült el, megkockáztatom, a végén talán még hiányozni is fog, hogy nincs negyedik, ötödik, hatodik város, amit megismerhetek ebből a világból.

Most vagyok a poszt háromnegyedénél, egy jó történetben általában ez a mélypont, itt mennek szarrá végleg a dolgok, hogy majd a végkifejlet valódi feloldozással és katarzissal következhessen be. Ennek megfelelően itt mesélem el, hogy Carlos Ruiz Zafón nekem óriási kedvencem… volt? Nem is tudom, furcsa ez, mert az első három könyvét szerettem, szinte ugyanannyira, bár A szél árnyéka volt az etalon mindig is. Aztán most nemrég elolvastam a szerző kisregényét, a Marinát, ami ugyan nem az itt tárgyalt Elfeledett Könyvek Temetőjének darabja, hanem egy önálló történet, de hatalmasat csalódtam. Az pedig külön fáj, hogy Zafón úgy fekszik le minden este, hogy úgy tudja, az a legjobb műve, amit valaha írt. Szavaim nincsenek. Innentől kezdve nehéz bízni az ítélőképességében, ha a saját műveiről van szó… Én csak remélni tudom, hogy a Lelkek labirintusa inkább a másik iskola szerint íródott. Nem is igazán a történet folytatása érdekel, megmondom az őűszintét, Móúni, nem is nagyon emlékszem, az hol maradt abba pontosan, de ahogy Zafón írja a főszereplőjét, ahogy Barcelonáról mesél, ahogy megteremti a helyszíneket, levesz a lábamról. A moly.hu szerint nagy esélyem van rá, hogy szeressem, ugyanis a könyv maga jelenleg 94%-on áll, nekem pedig 96%-ot jósol, ami igen magas.

És talán kissé nagyot mondtam, amikor azt állítottam, itt, a végén, az utolsó könyvnél lapul a katartikus feloldozás, mert a Takeshi Kovacs-trilógia ugyan valóban hatalmas erővel robbant bele az olvasói életembe, azért az a 77% nem túl biztató a Dühöngő fúriák címe mellett, DEEE most, hogy túl vagyok a Felbolydult napjainkon, ami 71% volt, én meg tökre élveztem, legalább van mibe kapaszkodom, él még a remény. Plusz nálam tényleg nagyon eltalált valamit Richard Morgan ezzel a trilógiával, mert mire elolvastam az első részt, a Valós halált, már túl voltam tőle másfél fantasy könyvön, ami enyhén szólva nem fogott meg. Túl is adtam az egyiken. A másikon csak azért nem, mert dedikált. Ó, istenem, mikor itt volt, miért nem a Valós halált dugtam az orra alá? Nem nagy rejtély, megmondom, miért: mert akkor még nem ismertem. Ez valami minta az életemben, például kb. egy hete csavarodtam rá teljesen a Hollywood Undeadre, akiknek pont egy hónapja volt koncertjük itthon, de én nem volt ott. Miért? Mert épp szartam rájuk, azért, most meg itt szomorkodom, és csak annyit tehetek, hogy:

Morganre visszatérve: meggyőzött arról, hogy tud ő jókat írni, vagy legalább tud nekem is írni. A harmadik részben egyrészt jól jönne valami kicsit sötét, de laza lezárás a főszereplőnek, plusz valamifajta komolyabb reflektálás a regény világára, ugyanis az egy dolog, hogy mostanában egyre többször veszek magamhoz önként cyberpunkot, de ettől még mindig halálra rémiszt ez a fajta jövőkép, aztán nem esne jól, ha a szerző csak úgy kilökne a regényből mindenféle konklúzió vagy üzenet nélkül.

Persze valójában tök jó lenne, ha mindegyiknek lenne értelme, ha mindegyik kifutása méltó lenne az előzményekhez, ha nem hozzátoldás, hanem valódi folytatás és valódi lezárás lenne belőlük. Ezt a minimumot végül is a 2016-os csomagból is képes volt teljesíteni mind a négy sorozat, pedig azokkal sokkal kritikusabb vagyok a szorosabb a érzelmi kötődés miatt. Onnan a legnagyobb gondom A Vörös királynő háborújával volt, pontosabban Az Osheimi kerékkel, de mintha az idő csúfítaná az élményt, az nem létezik, hogy tényleg annyira ne szerettem volna, mint amennyire az elmúlt kb. egy évben fikázom. Emlékhamisításra gyanakszom. Emiatt ez például abszolút rajta van az újraolvasandók listáján, de hát ahhoz is mikor fogok eljutni… gondolom nagyjából akkor, amikor egy második Richard Morgan-dedikálásra vagy egy Hollywood Undead koncertre.

Reklámok

Nem esne jól, ha a szerző csak úgy kilökne | 4 sorozatzáró regény, amihez nagy reményeket fűzök” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s