Vasóriás, a hősöm

Nagyjából hét voltam, mikor egy délután elkaptam egy számomra teljesen ismeretlen mesét a tévében. Felkuckóztam a galériámba, aztán csapattam, azt tettem, amihez legjobban értettem: mesét néztem! (A hallgatásban is ügyes voltam, de a nézés… az volt az igazi!) Nem emlékszem, mit gondoltam a film közben, izgultam-e, vagy untam, csináltam-e közben valamit, mondjuk színeztem, ki tudja, de biztos jól elvoltam vele, különben nem néztem volna végig, márpedig ott volt a lényeg.

Mert egyszer csak jött ez:

Innentől határozottan emlékszem mindenre, ugyanis nem tudtam levenni a szemem a képernyőről. Ez tagadhatatlanul brutálisan izgalmas befejezés volt, és az is feltűnt, micsoda karakter ez, mekkorát fejlődött, bla bla bla. Első évtizedemet taposva ennyire primer szinten értelmeztem a dolgot: tetszik a fordulat, aggódom a karakterért. De már ott éreztem valami újszerűséget, hogy Disney-meséken szocializálódva én már nem nagyon hittem el, hogy veszteséggel fogom zárni az élményt, a benyomásom viszont mégis ez volt, amikor a záró képsorokat nézem. Amikor a tömeg ünneplését és a hősnek állított szobor látogatását mutatták, az elég véglegesnek tűnt. De mindegy is. Sajnáltam a robotot, hogyne, de beletörődtem, hogy ok, ez egy keserédes tanmese arról, hogy a veszteség az élet velejárója, és lesz, hogy miközben épp bizonyítom a hatereknek, hogy hős vagyok, bebukom a dolgot és atomjaimra hullok.

De akkor jött ez:

Utólag visszagondolva, abszolút benne volt a pakliban, hogy ez megtörténik, hiszen egy robotról beszélünk, hogy a francba ne tudná összerakni magát, ha úgy akarja. Csak a befejezés tónusa, a megkomponáltsága nagyon nem erre mutatott: hagyta, hogy nézőként beletörődjek abba, hogy már soha többé nem találkozom a most már végtelenül szimpatikussá vált Vasóriással. Vágytam arra, hogy lássam, ahogy megköszönik neki a segítséget, ahogy átértékelik mindazt, amit addig gondoltak róla, és ezt nem adta meg a film. Helyette elérte, hogy belenyugodjunk, beletörődjünk abba, hogy nem találkozunk már vele, és hogy valószínűleg – abban formában, ahogy megszerettük – már nem is él. Nos, mindezek után az, hogy újra életben láttam ezt a karaktert, számomra egy teljes szinttel emelte meg a történetet. Nehéz is megfogalmazni, pontosan miért ütött ez meg annyira, hogy még sírdogáltam is miatta, de bizonyára tetszett az igazságossága az egésznek: nemcsak ő gondoskodott az emberekről, hanem a sors, vagy valami külön ilyen esetekre szakosodott istenség is gondoskodott őróla. Meg persze csak simán örültem neki, neki személy szerint, hogy úgy igyekezett felnőni a példaképéhez, Supermanhez, ezt abban a tudatban is tartotta, hogy semmiféle üdvrivalgásban nem fog részesülni, és végül sikerült valóra váltania az álmát. Szép befejezés volt, olyan, amire manapság azt mondanám roppant elcsépelt módon, hogy “kerek”, de szerintem “kerek” dolgokra bukkanni mindig építő, inspiráló hatású, pláne gyerekként.

Akármennyire is tetszett, ezt a mesét elvesztettem útközben. A záró kép megragadt az emlékeimben, az érzelmeket is vissza tudtam idézni, de a címét például nem. Emlegettem, mikor filmélményekről beszélgettem másokkal, bedobtam azt a keveset, amit tudtam, hátha felismerik, de fogalmuk sem volt, miről beszélek. De azért vicces, hogy amíg én kerestem-kutattam, addig szép csendben ez a mese valamiféle kultfilmmé vált, pozitív példává, sőt, ahogy észrevettem, a karakter nemcsak a filmben, hanem a valóságban is egyfajta szimbólum lett, már kiérdemelte helyét a szuperhősök között.

Nem tudom, hogy a véletlenek összjátéka-e, vagy az újhullámos geekesedés hozománya, hogy a téma jegelése után, pár évvel ezelőtt nevetségesen váratlanul sodródott az utamba az interneten a The Iron Giant (Szuper haver), de hatalmas volt az öröm. Az újranézéskor még több értéket fedeztem fel benne, mint hétévesen, és a végét továbbra is zseniálisnak tartom. Azóta gondolkodom rajta, hogy vajon emiatt a mese miatt van-e, hogy a sok-sok lehetséges karakterút közül mai napig a Vasóriáséhoz hasonlókon hatódom meg leginkább – nem a halálokon, az esküvőkön vagy a drámákon, hanem az önfeláldozáson, az önmagunkon való túllépésen. De az is lehet, hogy egyszerűen csak ilyen az ízlésem, és véletlenül a The Iron Giant volt az első történet, ami erre rávilágított.

Úgyhogy sok mindent jelent nekem ez a karakter: szimbóluma rengeteg pozitív értéknek, annak, hogy hiába cinikus a kor, amiben élünk, és hiába vagyok cinikus én is, az erkölcsi győzelem kicsit mégis számít, a magasabb, magunkon túlmutató cél vagy eszme védelme, hiába hangzik túl romantikusnak, akkor is kiemel és előrevisz. Ez van az egyik oldalon. A másikon az, hogy ő egyben a kiváló történetmesélés szimbóluma is, annak a bizonyítéka, hogy nincs műfaj (legyen az mese, képregény, videojáték), amiben nem lehet értéket, mélységet teremteni. És annak, hogy hiába nem valódi eseményeknek vagy szemtanúja, az érzéséket és gondolatok, amiket ilyenkor megidéznek benned a látottak, azok, arról nem is beszélve, micsoda jelentősége van annak, ha pont jókor a pont jó karakterrel, történettel találkozik az ember – ez mind-mind összefonódik bennem a The Iron Gianttel.

Ezek után lehet tippelni, mi történt, amikor a pontosan ezekről a témákról és gondolatokról szóló Ready Player One filmadaptációjában jött ez:

Hát igen. Majdnem.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s