Lufiláma vagy valódi lesi? | 4 pont, amin a Witcher-sorozat elbukhat

Ami engem illet, mindig összeszorul a gyomrom, ha a kedvenc történeteim címét és az “adaptáció” szót meghallom egy mondatban szerepelni. Az adaptáció folyamatát egy aknamezőnek képzelem, a készítőket pedig kiskutyának vagy veszett medvének – attól függ, hogy ügyesen, a felrobbanást elkerülve szlalomoznak-e, és akkor aggódom, hogy mikor rontják el mégis, vagy rárontanak-e a terepre, hogy biztosan mind meghaljunk, de főleg a sorozat/film. Ennek a kínzó képnek a kiiktatásában a következő gondolatok segítenek, és a Netflix által fejlesztett Witcher-sorozattal is ezek alapján próbálok barátkozni:

  1. az újraolvasás, vagyis az Eredeti bármikor rendelkezésre áll, legvégső esetben mindig ott lesz, hogy annak segítségével leöblítsem magamról az adaptáció okozta fájdalmakat.
  2. az is elképzelhető, hogy mégsem nem lesz rossz, és akkor hurrá, több változatban él a kedvencem, a szerző biztos örül és motivált, és emiatt lesz kedve dolgozni. Kivéve, ha Martin a vezetékneve, akkor valamiért ez pont nem működik, de eh.
  3. hádde csak szakértők kezébe adják az ilyesmit, nem? … Nem?

A Vaják-könyvekkel az a harci helyzet, hogy kiemelkedően alkalmasak arra, hogy sorozatot gyártsanak belőlük, és ha azokkal nem foglalkoznánk, önmagában a játék is van annyira sűrű anyag, hogy alapul vehessék. Az már megerősített hír, hogy a könyvekből készül majd a sorozat, de biztos vagyok benne, hogy a készítők sokat fognak tanulni és meríteni abból, ahogy a játékok láthatóvá tették és új perspektívával fejelték meg a nyolc könyvet. Nem csak anyagi, kreatív szempontok alapján is teljesen észszerű a gondolat, hogy létezzen egy Witcher-sorozat, de a feladat nem könnyű. Íme egy kívánságlista arra nézve, hogy az aknamezőn melyek a legkerülendőbb pontok:

1. Trónok harcába oltott NCIS

A Trónok harcát könyvadaptációs szempontból pozitív példának tartom, de amúgy nem akarnám, hogy a Witcher legyen az “utódja”. Csak azért, mert mindkettőben kardokkal hadonásznak, nem kell erőltetni a párhuzamot – a Witcherben nincs szükség annyi fókuszpontra, nincs szükség annyira sok egymástól független szál fenntartására, nem úgy kell a feszültséget fenntartani benne, mint a Trónok harcában. A szerkezettel kapcsolatban az is elég fájdalmas volna, ha a világ faunáját és Geralt foglalkozását úgy mutatnák be, hogy minden epizódban felkutat és levág egy lidércet, majd a következőben megint, és megint. A játékban ez a questes megközelítés nyilván működőképes, a sorozatot viszont egy idő után tét nélkülivé és unalmassá tenné. Ne gyepáljuk ki a mellékküldetéseket, hiszen ezeken keresztül szivárgott a történetbe leginkább a folklór, de biztos van jobb megoldás az “egy epizód-egy rejtély” formátumnál.

2. Gumidínók, lufilámák

A szörnyekkel kapcsolatban még egy háklim van: ha a készítők akkora hangsúlyt kívánnak fektetni rájuk, mint a játék tette (mert a könyvben annyira azért nem tobzódnak, fura, de így van, viszont Geralt elé muszáj lesz odasodorni párat, hogy kirajzolódjon, mitől vaják egy vaják), all right, de félek, hogy egy sorozat büdzséje, még akkor is, ha a Witcherről van szó, nem bír el ennyi jó minőségű vizuális effekteket, vagyishát vannak rossz példák. Ha minden más rendben lesz, megbocsájtom persze, hogy nincs zsé egy valódi lesit szerződtetni, meg még lehet, hogy meg is köszönném, ha nem lennének rámálmaim, de ha más is nyeklik-csuklik, nehezen viselném, ha még a szörnyek is úgy néznének ki, mint azok a lufilámák, amiket a bohócok hajtogatnak a gyerekeknek. Tudjátok, van az az ocsmány, gumitextúrájú CGI, amitől minden püffedt és súlytalan és művi. Ez mind csak akkor lenne még rosszabb, ha csak parafaktorként szerepelne, meg hogy telespricceljenek minden vérrel, és nem lenne mögéjük festve semmi mitológiai vagy szimbolikus magyarázat, ami a játékban megint csak rengeteget tett hozzá az élményhez.

3. Geralt és Ciri

Mindenki Geralt karaktere miatt aggódik, és nekem is ő volt az első problémám, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé félek tőle, ugyanis van egy nála is kényesebb pontja a történetnek: Ciri. Ő azért neccesebb, mert 1. Geralt a közönségkedvenc, de a lány a valódi főszereplő. 2. Geralt karakterét talán ma nem akkora feladat (helyesen) megközelíteni, mert dugig van antihősökkel a tévé, van referencia és példa, ha nem is pont ilyen, de hasonló szereplőkre. Ettől még el lehet majd rontani, nem azt mondom, de Ciri feldolgozásában szerintem több a kockázat: nem szabad ezerszer látott Kiválasztottnak lennie, de muszáj komolyan vetetni a nézőkkel, hogy a lány micsoda erővel bír, hogy mennyire kiemelt fontosságú. Az is szomorú lenne, ha belecsúszna a cserfes, önmegvalósító, de halál idegesítő tinilány szerepkörbe. Szóval mondjuk úgy: mindkettő karaktert bele tudjuk tenni egy-egy dobozba (Geralt – antihős, Ciri – Kiválasztott), de ha jól kihasználják az alapanyagot, többek lehetnek, mint egy kategória példái.

4. Some weird Slavic shit

Itt a játékokra, a vizualitásukra és a mellékküldetésekben fel-felvillanó történetekre, mondákra, mesékre kell utalnom: ez a kultúra és ez az érzet a magyaroktól talán nincs olyan messze, mi egy jobban elhelyezkedő T-utcás, 1000 lelkes faluban láthatunk olyat, mint amit a távolabbi népek csak a játékban. Ott vannak a népmeséink is, a vándortémáink, amelyeknek a gyökerein a szlávokkal osztozunk, és a Witcher világában visszaköszönnek. De a Netflixnek és a brutál nagy amerikai, illetve nyugat-európai közönségnek lehet, hogy egzotikus, a jórészt amerikai készítőknek lehet, hogy nem jön csuklóból. Ha viszont valóban Witcher-sorozatot akarnak csinálni, akkor meg kell tartaniuk ezt is, de ebben a lengyel stáb segít majd. Nemrég volt amúgy szerencsém elkapni a tévében A lány és a farkast, ami az amúgy olasz eredetű Piroska és a farkas feldolgozása, de mindegy, itt a filmben (meg, gondolom, a könyvben is) szláv környezetbe helyezték, és ha nem lett volna minden olyan borzasztóan steril és mű, működött volna. (Maradjunk annyiban, hogy abban a filmben még így is ez volt a legértékelhetőbb.) Én azt szeretném, ha a Witcher-sorozat világa szerves, élő, talán lekoszlott, de mindenképpen creepy lenne. Például ahogy az Amerikai istenek megközelítette Csernobogot, na, az már feelingre stimmel.

Csak ennyi?

A fenti hibák elkerülése nem garantált siker, ó, nem. Még ott van az egyik legnyilvánvalóbb veszélyzóna, a casting, és hogy mennyire vágják meg vagy írják át a cselekményt, mennyire bátrak, mennyire akarnak amerikai písziséget beleszuszakolni, meg úgy általában: összeáll-e majd. Ezekről nem spekulálok, mert 1. ennyi mindenért nem lehet egyszerre sírni, 2. ezek nem a Witcher adaptálhatóságával vannak összefüggésben, nem sajátos nehézségek, ezek a feladatok mindig adottak, ha valaki fel akar dolgozni valamit. A jó az, hogy eddig minden okunk megvan arra, hogy egy klassz sorozatban reménykedjünk: én annyira nem vagyok oda érte, de a Netflix sokak szerint jó ómen, hogy részben lengyel produkció lesz, szintén az, és maga a szerző, Andrzej Sapkowski is részt vesz a munkálatokban*, és láthatóan egészen jól haladnak az előkészületek, hiszen jöttek már hírek a megerősített karakterekről, és a pilot forgatókönyve már el is készült. Úgyhogy szurkoljunk.

*A napokban felröppent hírek alapján lehet, hogy ez már nem így van.

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s