Végre valóban ősz van, és végre egyre gyakrabban ébredek arra, hogy kint nem verőfény, hanem köd, esetleg egy kis eső van!
Többé-kevésbé szokásunkhoz híven kezdjük a Hónap Zeneművével. Nincs hozzáfűznivalóm, csak iszonyú fülbemászó.
És folytassuk egy füstbe ment tervvel: jártam Lengyelországban, amiről azt hittem, írni fogok külön, ahogy céloztam is rá korábban, de ez mégsem történt meg. Nem az, jól éreztem magam, de hazatérve hamar kihevertem az élményt, és nem maradt bennem kiírnivaló, ahhoz pedig, hogy lelketlenül felsoroljam, melyik nap mit láttam, nincs kedvem. De azért íme egy bizonyítóerejű kép az óvárosról:
Hazatérve igyekeztem sokat és gyorsan olvasni, megfogadtam, hogy nem szöszölök tovább ebben a témában. Hogy motiváljam magam, belevágtam molyon pár kihívásba, mert igaz, hogy nemrég még azt ünnepeltem, hogy nincsenek már kötelező olvasmányaim, azért ha még lazább keretek sincsenek, hajlamos vagyok elkanászodni és semmit sem olvasva toporgni, az élet azonban ehhez (is) túl rövid, a könyv meg túl sok. Októberben öt könyvet fejeztem be, ebből három nagyon klassz volt: Cixin Liu A Háromtes-problémája ugyan nem olyasmi, amit általában olvasni szoktam, mivel nem vagyok hard sci-fis, mégis annyira érdekelt, hogy még az utcán sétálva sem tudtam kiszakadni belőle. Dan Wells Nem vagyok sorozatgyilkos c. sorozatának első három részét is befejeztem (ami fizikailag egy könyv, de technikailag három regény, amiből egyet már olvastam korábban), és a hónap fénypontja, A Koronatorony került még sorra, ami az egyik lieblingem, a Riyria-krónikák sorozat előzménye. Erről véletlenül még cikket is írtam az SFmagra ja, totál véletlenül, ez itt olvasható.
Előző szombaton pedig fájt a fejem. Ezért elsődlegesen a szeles időjárást és a kettős frontot okolom, de talán, hangsúlyozom, talán annak is köze lehetett ahhoz, hogy a halántékom le akart válni a koponyámról, hogy függetlenségét kiharcolva távoli tájak felé induljon nélkülem, hogy beültem a moziba egy három és fél órásnak tűnő, de valójában “csak” két és fél órás filmre, aminek a zenéje, nem, “zenéjehh” folyamatos atmoszferikus búgások és morajlások összhangzata volt, és a szereplők közül mindenki olyan ‘aszottul lassan sétált benne, hogy azt hittem, felvágom az ereimet egy kólás pohár beszakított tetejével – vagyis megnéztem a Blade Runner 2049-et. De annak ellenére, hogy az a film a testet öltött migrén, éppen azok az elemek tetszett benne legjobban, amik fájtak: a gyönyörű, olyan “minimum jelöljék az Oscaron” gyönyörű látvány és kompozíció, a zenéje, mármint, a “zenéjehh”, ami tökéletesen kidomborította ennek a természettől teljesen elidegenedett, borongós neonvilágnak a hangulatát, csak hát míg élek, nem fogom megérteni, hogy miért. megy. benne. mindenki. ilyen. lassan. Ryan Gosling egy fiatal férfi, miért nem tud gyorsabban haladni? Ryan Gosling elfáradt a La-La-Land forgatása közben, és most már csak vonszolni tudja magát. Kéred a helyemet a buszon, Ryan Gosling?!?! Ha téged nem is, de amit csinálsz, azt nagyon rossz nézni, Ryan Gosling!!!!!!!!!!
Másról nem akarok beszámolni, mert most épp megint teljesen hitemet vesztettem azzal kapcsolatban, hogy van-e bármi értelme a virtuális világban a kelleténél jobban jelen lenni, de senki se aggódjon, ez bizonyára átmeneti elmezavar, elmúlik.
Illetve még az van, hogy e poszt kikerülése előtt egy nappal volt a Thor 3. sajtóvetítése, amiből e sorok írásakor születik épp a kritika, vagyis nem pont, de párhuzamosan, úgyhogy valószínűsítem, hogy napok, de talán csak órák kérdése, és az is napvilágot lát, így fogalmam sincs viszont, hogy az októberi vagy a novemberi gyűjtés részét kell-e képeznie, mindenesetre a filmet ebben a hónapban láttam, és annyit megelőlegezek, hogy
Captain V 