Sense8 | Az emberiségbe vetett hitem

Soha nem fordult még elő velem, hogy úgy kaszáltak volna befejezetlenül egy sorozatot, hogy én még néztem volna, de most már erről is tudom, milyen érzés: vacak. Úgy rágyulladtam a Sense8-re, mint nagyon régóta semmire, és azzal, hogy nem járhatta be a neki szánt utat, kicsit úgy érzem, azt nem engedték neki, hogy átadja az üzenetét, ami igazán ráférne a  modern ember mindennapjaira, de hát ki vagyok én, hogy megmondjam, mi jó a világnak (meg a Netflixnek) meg mi nem.

Mindenesetre a Sense8-ről én speciel egyáltalán nem hallottam addig, amíg ki nem jöttek a cikkek arról, hogy nem kap új évadot, szóval mikor belekezdtem, tudhattam volna, mire vállalkozom. Nem tudom, én voltam különösen vak rá, vagy tényleg nem működött ezer fokon a marketing gépezetük, de tényleg nem hallottam róla addig. És még ezután is kellett néhány szóbeli ajánló ahhoz, hogy belekezdjek.

És oh god oh man oh god oh man!

A sztorit nem mondom el, csak az alapszitut: létezik nyolc ember a világ legkülönbözőbb pontjain és a legkülönfélébb élethelyzetekben (van köztük például egy meleg szappanoperasztár, egy harcművész üzletasszony, egy loner DJ, stb.), és egyszer csak elkezdik egymást érezni, érzékelni. Először csak diszkréten, megmagyarázhatatlan módon, később egészen élénken, tagadhatatlanul. Attól, hogy átjön, milyen ízű kaját eszik a másik, eljutnak addig, hogy képessé válnak egymás képességeit és tudását hasznosítani, végül érintkezni. Mintha egy kollektív tudatban töltenék fel az ismereteiket, és az a másik hét ember számára szükség esetét lehívható lenne. Kábé így, csak ennél sokkal zsigeribben.

Van az egésznek egy nagyobb története is, de bevallom, nekem az a jelenleg létező – és gonosz módon ennyiben hagyott – két évad után túl szerteágazó ahhoz, hogy maximálisan vissza tudjam mondani, bár az is tény, hogy én inkább a karakterekre koncentráltam, mert azokban a sorozat nagyon erős. Nyolc ember külön-külön sztoriját sikerült úgy érdekessé tenni, hogy 1. önmagukban is drámaiak és átérezhetők legyenek, 2. bizonyos pontokon, főleg érzelmi pontokon összeérjenek egy-két másik szereplőével, hogy meg lehessen mutatni nekik, milyen erős és valós köztük a kapocs, nekünk meg azt, hogy azt hitted, ez két teljesen eltérő probléma, de nem, nézd, szinte dettó ugyanaz, 3. passzoljon a nagy egészbe, előremozdítsa a nagy plotot. Ez annyira jól sikerült, hogy nem tudok például kedvencet választani, mert olyan mértékben eggyé és szétválaszthatatlanná tették a szereplőket, olyan jól lejön a képernyőről, hogy összetartoznak, hogy hiába maradt meg a jól körülhatárolható személyisége mindegyiküknek, nem tudom nem egyként szeretni őket. És nyilván ez is volt a cél.

A sorozat üzenete, amit szépen kibontott, de bakker, csak kéne ebből még több, mint két évad, annyira kézzel fogható, annyira arcba tolt és annyira pozitív, hogy nem lehet nem agyoninspirálva kiszállni egy-egy epizódból. Végig azt a tanulságot sugározza, hogy az információ és a tudás megosztása micsoda lendületet ad, mennyit nyerhetünk, ha tanulunk egymástól, ha megkeressük a kapcsolódási pontot magunk és mások között. És hogy nincs haszontalan tudás, nincs értéktelen tulajdonság. Lehet, hogy tegnap a makacsságod miatt veszélybe sodródtál, de holnap az fog segíteni elérni valami nagyszerűt. Lehet, hogy látszólag most semmi hasznát nem veszed annak, hogy kávét kell főznöd, de később éppen ez lehet az, amivel kisegíthetsz valakit, aki hálás lesz érte. Lehet, hogy most haszontalan képességnek tűnik, hogy a puszta lábujjaiddal fel tudsz emelni egy párnahuzatot, de egyszer még az életedet mentheti meg. … Mondom, lehet. Nem biztos.

Az a kreativitás, ahogy felhasználtatták egymás képességeit a szereplőkkel, fantasztikus, már csak az ötletek is azok, de megvalósítás ugyanilyen nagyszerű. A vágás valami félelmetes: gyors, hiszen akár pillanatok alatt is eldőlhetnek dolgok, de valahogy mégis úgy van ütemezve, hogy meg tudja értetni a nézővel, pontosan ki hol van, mit csinál, mit tesz hozzá a jelenethez, mi a karakter valósága és mi a környezetéé. Ezek pörgősek, a nagy, “szeressük egymást, gyerekek” montázsok alatt pedig, töredelmesen bevallom, zokogtam, mint állat. És, tudjátok… voltak benne szomorú események, persze, de valahogy sosem akkor hatódtam meg igazán, hanem a szép és boldog részeknél. Ez rám abszolút nem jellemző, ami meg szokott törni, az az önfeláldozás, na, azon el szokott fogyni egy-két zsepike, de eeez, hogy babák születésén, szülinapi torta felvágásán sírjak, hát… ezt csak valami nagyon különleges mű érheti el.

A Sense8 pedig nagyon különleges, valódi gyöngyszem a sorozatok között. És én értem, hogy a vélhetőleg brutális költségvetést nem tudta visszahozni a Netflixnek, és én értem, hogy van benne egy-két elem, ami néhányaknak, XXI. század ide vagy oda, kizáró ok lehet, nem csúszik, de annyi kiüresedett és önismétlő, vagy egyszerűen béna sorozat létezik, mit létezik, virágzik!, hogy képtelen vagyok felfogni, miért pont egy Sense8 nem kocoghatott el még legalább egy lezáró évad erejéig a külső sávban.

 

Reklámok

Sense8 | Az emberiségbe vetett hitem” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s