Bioshock Infinite | Tanulság: nincs tanulság

Ha létezik gamer-karma, az enyém kétségtelenül az, hogy minden igyekezetem ellenére sorra cserben hagyjam a videojáték-lányaimat – a Dishonoredben nem tudtam megmenteni Emily-t, a Witcher: Wild Hunt-ban Ciri csúszott ki a kezeim közül. De remélem, a Bioshock Infinite-tel most már kiegyenlítődött a számla, és megfizettem minden vélt és valós bűnömért. (Amiket valószínűleg a Sims 2-ben követhettem el, valahol ott, amikor az idősebb simeket kinyírtam, hogy legyen hely babákat csinálni, de most arról nem én tehetek, hogy egy háztartásban csak nyolcan férnek el.)

A primer, szinte alapnak számító sokkon kívül, amit a történet váratlan és nem túl derűs fordulatai okoztak, a Bioshocknak ismét sikerült egy olyan topikba belenyulnia, ami foglalkoztat, de nem ám csak úgy érdekelget, hanem rosszabb időszakaimban konkrétan minden második este magamból kikelve hisztizek miatta, ez pedig a következő: van bármi befolyásom a dolgok alakulására, vagy akár le is állhatok szánalmas és kimerítő próbálkozásaimmal elfogadva, hogy minden esetleges és totál mindegy?

Durcus témák ilyen köntösbe csomagolva, mint amit ezen a képen látunk. Csoda, hogy sikeres játék lett?

És nem arra gondolok, hogy az Infinite-ben milyen nagyon nehéz döntéseket kellett volna meghoznom és hiányolom az eredményt, mert nem. Ebben a játékban erre nincs lehetőség. A Witchernél a kommunikáció alakításával adhatjuk meg a történet tónusát, a Dishonorednél az akcióban magad után hagyott rumli mérete rajzolja majd ki a végkifejletet. Az, hogy ezekben a játékokban kudarcot vallottam azért elviselhetőbb, mert tudom, mi okozta a tragédiát: én. Minden rendben volt, aztán jöttem én. Rá lehet mutatni, hol döntöttem rosszul, le lehet vonni a tanulságot, és lehet úgy tekinteni a szomorú végre, mint tanulópénzre, ok-okozati összefüggésre. Most már például tudom, hogy ha valaki egy pallón állva azzal fenyeget, hogy ha közelebb megyek, leugrik, akkor elképzelhető, hogy kajak le fog ugrani. Lesson learned.

A Bioshock azért szemét, mert nem enged tanulni. Utólag visszagondolva a legkegyetlenebb húzása a játéknak, hogy nem tehettem semmit az ellen, hogy tönkremenjen minden, mert ha nem működtem együtt, egyszerűen nem ment tovább a játék, és na, bumm, sok ilyen van, mondhatnánk, de az Infinite története éppenséggel a választás súlyát, a változók és állandók témáját, a „ha” elméleteket boncolgatja, ezért extra lesújtó benne a tehetetlenség. Meg az, hogy ez mennyire nem zavaró, csak utólag. Ahogy a plot megy előre, érezzük, hogy valami készül, várjuk is, hogy megtudjuk, hol az átverés, de annak a nyomiságnak a mértéke, ami a végén bekövetkezik, egyszerűen nem megjósolható. Ráadásul a közvetlen okai a játék indulása előtti időkben keletkeznek, tehát mi és a főszereplő, Booker csak utólag tudjuk meg, mi az ábra, de akkor én kérek elnézést azért, hogy mennyire nagyon késő már bármit is tenni.

Szóval tulajdonképpen azért játszol, hogy megismerd a játék kiindulópontját, amiből keletkezik mindaz, amit a játék során átéltél. A kígyó a saját farkába harap, nem véletlenül hívják a játékot Infinite-nek. Két-három esetben fordult elő, hogy bal helyett lehetett jobb, az egyik gomb helyett lehetett nyomni egy másikat, de ez, ha lehet, csak fájóbbá teszi a helyzetet. Ugyanis később kiderül, hogy ennek épp csak annyi funkciója volt, hogy majd miután a játék befejeztével válaszokat követelve feltúrod az internetet, amikor magzatpózban kuporogva, gúvadt szemekkel lesel ki a fejedből, könnyű célpontot nyújts a kegyetlen igazságnak: hullamindegy, mit erőlködsz. Az sem számít, ha nem erőlködsz.

Az is kegyetlen felismerés, amikor utólag rájövünk, hányszor dobta föl Booker az érmét, amit Lutece-ék adtak neki, és a strigulákból leolvastuk, korábban fej lett-e vagy írás – és hányszor! Vagyis: hányszor járt ott, hányszor hitte, hogy esetleges vagy választható az események végkimenetele, és hányszor nem jött rá, hogy nem így van, vagyis milyen iszonyú régóta lehet már ebben a rémálomszerű infinite loopban. Szerintem ez nagyon ijesztő. Én nem sasszézok dimenziók között – mi.cso.da?!?! -, de vajon hányszor volt életem során, és még hányszor lesz, hogy ugyanazt csinálom újra meg újra, és hiába nincs eredmény, nem fogom észrevenni?

A rettegett véget, azt a bizonyos tizenöt-húsz percet, amitől felnőtt férfiak szoktak zokogni, viszonylag higgadtan tűrtem, mert minden idegszálamat megfeszítve koncentráltam arra, hogy mi a fakk van, a legvégén azonban, amikor Elizabeth, hát, megoldotta a problémát, végigfutott rajtam a hideg és leesett az állam. Nyilván részben a plot twist, de az is, hogy kezdett összeállni a fejemben egy gondolatmenet arról, hogy ez valaminek az allegóriája, de akkor, első felindulásból csak annyi jutott eszembe, hogy bizonyára annak, hogy minden alapjaiban van elcseszve, reménytelen és sivár a világ, és nem jut osztályrészemül soha többé más, csak kín és csalódás.

Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nem ezt akarták elmesélni a készítők, bár a megfejtés hangulata nem sokkal jobb. A tanulság a következő: nincs tanulság. Egyszerűen nincs. Ennek ellenére mégsem üres a befejezés. Ahogy mondtam, a Bioshock Infinite NEM. ENGED. TANULNI. Ezzel viszont kiforgatja a főleg videojátékokra jellemző, jutalmazó történetvezetést: nem adja meg azt a szívességet, hogy hősnek vagy valami többnek érezd magad a végén, és ezt a csalódást még mindig lehet fokozni valamivel, és azt az érzést ragadja meg kiválóan a játék: az esélytelenségre való ráébredést, és az esélytelenség elfogadását. Azon túl, hogy egy valóban izgalmas, koherens történetet mutatott be csodás vizualitással, kerekké és fontossá tett egy nagyon nem divatos mondanivalót, hiszen a XXI. század “siess, előzd meg, könyököld ki, nyerd meg” mentalitásához abszolút nem passzol, hogy “ja, amúgy lesz olyan, hogy mindent megteszel, és nem fog sikerülni”. Pedig ilyen is létezik, és ennek az elfogadása nem lúzerség, hanem bátor szembenézés.

Totálisan megértem, hogy miért méltatták ennyit a játékosok és kritikusok egyaránt. Ezen a sztorin napok után is agyal még az ember, elfelejteni pedig valószínűleg sosem fogja.

Reklámok

Bioshock Infinite | Tanulság: nincs tanulság” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s