Tizenhárom oka volt… biztos?

 Az utóbbi egy-két napban a híres-hírhedt Tizenhárom okom volt c. sorozatot nézegettem, de nem jutottam vele sokáig, csak az ötödik részig, de azt hiszem, ezt én most itt szépen leteszem. Olvastam a könyvet pár éve, és érzem magamon, hogy kezdek ugyanolyan dühös lenni, mint akkor, aztán kinek van itt kedve kétszer ugyanazért kiakadni. Azért kezdtem egyébként bele a sorozatba, mert azt mondták, ebben nagyobb hangsúlyt kap a főszereplő lány, Hannah öngyilkossága okozta feszültség, az utóhatás, mint amekkorát a könyvben. Ott ugye Clay-jel végigvágtáztunk a kazettákon, a sorozatban viszont megírták, mi történik az említett szereplőkkel a csaj halála után, hogyan próbál feldolgozni és túlélni a családja, stb. Ez érdekelt volna, de ahogy haladtam, jöttek vissza az emlékek a könyvből, és ezek miatt nem tudok nem azon pörögni, hogy én bizonyára egy ritka szívtelen disznó lehetek, de annyira nem tudok együttérezni Hannah-val, hogy az hihetetlen.

Mielőtt még elmondanám a fő problémámat, leszögezem, hogy tiszteletben tartom, hogy mindenkinek megvan a saját problémája, és mindenkinek full joga van ahhoz, hogy ezeket a világ legnagyobbjának élje meg. Hiszen az van neked, azt ismered, azzal kell megküzdened, kész. Nyilván hús-vér emberek miatt mondom ezt, a fikció máshogy működik, de inkább álljon ez itt, mielőtt még valaki azt hinné, hisztinek akarom hívni egy Hannah-éhoz hasonló, komoly gondokkal küzdő lány problémáját. Jogod van a saját fájdalmadhoz. Nekem is az enyémhez: hadd ne fájjon kevésbé a saját veszekedésem az egyik barátommal csak azért, mert Afrikában éheznek, hadd sírjak már, ha beszóltak a buszon, akkor is, ha tudom, milyen iszonyú betegség lehet a leukémia. Pont ezért az egymásra licitálgatásnak sincsen semmi értelme. Lehet, hogy én két mondattal meg tudnám oldani a te féléve húzódó problémádat, de az is lehet, hogy ha a helyedben lennék, én is ugyanúgy vergődnék, mint te – ki tudja, nem tudjuk, nem is fogjuk. Szóval a szóban forgó sorozattal nem az a gondom, hogy jaj, milyen blőd indokok miatt lett öngyilkos Hannah, mert oké, Hannah-nak ott volt a tűréshatár. Tiszta sor, ez is egyéni kérdés, a mentális betegség, a depresszió annyi féle lehet, ahány ember létezik, ezt nem kell ragoznom szerintem.

Nem, az én problémám az, hogy Hannah egy módszeres BOSSZÚHADJÁRATOT indít, és nem is akármikor: az öngyilkosság mellett való elköteleződés és a végrehajtás között. Az tiszta, hogy ha fájdalmaid vannak, és nem tudod, mit tegyél, ütni-vágni akarsz mindenkit magad körül, legalábbis van ilyen embertípus, a jelenség létezik. De egy ilyen tervhez, mint ez a kazettás… ennek nemhogy a kivitelezéséhez, már a kiötléshez is olyan szintű eltávolodás szükséges, ami összeegyeztethetetlen egy olyan kétségbeesett lépéssel, mint az öngyilkosság. Cáfoljon rám egy pszichológus, ha hülyeséget mondok, de én úgy gondolom, hogy még ha a kiváltó ok ugyanaz is, ülni a padlón és arra jutni, hogy nincs más hátra, megölöd magad, meg az, hogy napokat és heteket szánsz arra, hogy megleckéztess mindenkit, akit okolsz, lelkileg egyáltalán nem ugyanaz a szint. Zokogva virrasztani éjszaka és bosszúállással tölteni több napot – ez nem ugyanaz, itt volt a kettő között egy feldolgozási folyamat. És erre az ultimate bizonyíték: a kazettáknak a puszta léte.

Ha Hannah ennyire világosan, pontosan, érthetően le tudja vezetni Clay-nek (és nekünk), kivel hol mi volt a baja, mi hol, melyik ponton csúszott félre, és be tudja bizonyítani, hogy a körülmények áldozata, az azt jelenti, hogy valamennyire le kellett, hogy tisztuljanak benne az események. Na most én azt nem értem, hogy ha elméletben bebizonyítottad, hogy a körülmények áldozata vagy, és most épp másnak is nagy erőkkel bizonyítod… akkor mi a szar van? Te miért nem hiszel saját magadnak? Ráadásul mindez azt is indikálja, hogy nem első dühből, kétségbeesésből cselekedett, hanem higgadtan végiggondolta az egész történetet. Vagyis higgadtan, cselekedetének teljes tudatában robbantott fel mindenkit látótávolságon belül. Ezen a ponton Hannah semmivel sem jobb néhány bántalmazójánál, egyesek pedig kifejezetten angyalnak tűnnek mellette.

Az a szint, amire ezt az agyrémet Hannah fejleszti, szerintem egyenesen pszichopátia – te tudod, hogy meghalsz, és tudod, hogy már nem fogsz nyerni semmit azzal, ha móresre tanítasz mindenkit, hiszen nem fognak bocsánatot kérni, nem fogod látni az arcukat, mikor megtudják, hogy mit okoztak, szó szerint semmi nem fog eljutni hozzád az eredményből, mert halott leszel, de ennek ellenére mégis lerántasz mindenkit. Ráadásul olyanokat is, akik az események sűrűjében ugyanúgy meg lettek hurcolva, mint te. (Például pont az ötödik részben az ázsiai lány.) Lehet ezt így, meg el is hiszem, hogy előfordult már a világtörténelemben, sőt, érveljetek a bosszú jogossága mellett is, még az is védhető egy pontig, csak az a probléma – és itt kanyarodunk vissza oda, hogy ez fikció, ráadásul egy borzasztóan végigvezetett, átgondolatlan munka – hogy egy olyan karakterről beszélünk, akit sajnálni kéne, aki iránt szimpátiát kell éreznünk, akinek el kellene gondolkodtatnia minket az áldozathibáztatásról, a verbális, szexuális és online bántalmazásról. És ez nem megy. A leghatározottabban ellenzem az áldozathibáztatást, de Hannah története annyira kontraproduktív, hogy így olvasom/nézem, és az jár a fejemben, hogy háddde bazmeg.

Mint mondtam, nem fogom végignézni a sorozatot, nem tudom, hogy ott is az és úgy történt-e az utolsó kazettán, mint a könyvben, és nem lövöm le senkinek, de ha addig nem is, ott már végképp meggyőződtem róla, hogy ez nagyon nem az a hattyúdal, amire kíváncsi vagyok. Az az ok a tizenháromból nem volt más, mint a szarnak egy pofon, amit éppen Hannah osztott ki. Itt már csak az lehet a magyarázat, hogy ekkorra már biztosan nagyon megborult a lány, de bennem komolyan felmerül, hogy azon a kazettán nagyon nem Hannah az áldozat. Ő volt az, aki belement, engedte, akarta, hogy megtörténjen, aztán az illetőt mégis megnevezi mint a halála egyik közvetlen okozóját. Oké, Hannah kisétált, badass volt, halálában jól kiosztott néhány sallert – a fazon meg ezzel él tovább, vagy legalábbis igyekszik.

Ebben rejlik az egyetlen normális üzenete a történetnek, de nem a “szemet szemért” el körül kell keresni, hanem ott, hogy a tragédia tragédiát szül. Valaki sebet kap, öngyilkos lesz, amivel megsebez másokat, akik közül elképzelhető, hogy valakinek mentális betegsége lesz, esetleg öngyilkos lesz, ez másnak fájdalmat okoz, és ez így mehet akár a végtelenségig. Egymás buzerálása sosem fog hosszú távon kifizetődni. Szinte naponta győződöm meg róla, mennyire sérült mindenki, hogy mindenkinek van valami frusztrációja, félelme, beidegződése, ki jobban leplezi, ki kevésbé, de attól még ott van ez mindenkiben, de kitől kaptuk őket? Egymástól. Hannah ezt a folyamatot élteti, és emiatt nem lesz mártírja semminek.

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s