Bologna, Firenze, Mantova – villámlátogatás

Visszatértem, pizza és kávé illatúan. Ja, bocs, nem. Kávéval éppenséggel nem voltam valami jól ellátva. De az igaz, hogy visszatértem Olaszországból. Általában nyaranta szoktam menni, de most egy hirtelen, nem teljesen saját ötlettől vezérelve előrébb hoztam a kiruccanást, és éppen húsvétra sikerült lefoglalni a repjegyeket.

Azt hiszem, amit négy napból ki lehetett hozni, úgy, hogy a negyedik már színtiszta hazaút, azt kihoztuk. Bolognába érkeztem a repülővel, ezért, ha már ott voltunk, ott néztünk szét. Jártam már ott korábban, a belvárosában ugyan nem, de fent, a Szent Lukács-bazilikában kétszer is. Ez egy elképesztő jó kilátással rendelkező, böszme nagy és nagyon narancssárga építmény egy magas domb tetején, a város felett, még a repülőről is látni, ahogy landolsz, és az benne a pláne, hogy egy nagyon hosszú, árkádos lépcsősor vezet le róla a városba. De hosszút úgy kell érteni, hogy több kilométer az a lépcsősor. Egyfajta zarándokút ez. Ha elindulsz lentről, és felérsz a bazilikába, kissé hatásvadász módon a lépcsők tetején, az út végén egy hátulról fényt kapó kereszt vár, tehát miután kiköpted a tüdődet, azonnal lerogyhatsz Jézus elé, és imádkozhatsz, hogy kapj végre egy kis levegőt. Futók dettó. Sok futó jár arra.

No filter needed. #italy #bologna

A post shared by Vivien Horváth (@captainvvn) on

Egy nagy bánatom van a bazilikával kapcsolatban: az első látogatásomkor belevéstem a nevem a lépcsősor falába, alá dátum, majd a második látogatásomkor megkerestem ugyanazt a pontos helyet, és alákarcoltam az akkori dátumot is. És idén sajnos nem találtam meg a nevem. Nem volt ott, ahol emlékeztem. Nem tudom, hogy vajon rákarcolt-e más, vagy esetleg rosszul emlékeztem hol van, vagy levakolták, de ez komolyan elszomorít, hiszen ez már amolyan kialakulgató hagyomány kezdett lenni nálam. Kénytelen vagyok jóllakni azzal, hogy legalább egy húsvéti mise elejét elkaphattam, amit Olaszországban nyilván elég komolyan vesznek, főleg egy ilyen jelentős helyszínen. És később a belváros sem okozott csalódást.

A második nap volt az ottlétem csúcspontja: elmentünk Firenzébe. Nagyon vágytam már Firenzébe. És miért? Ezért:

És kajak létezik! #florence #italy #architecture #vajonmerresunnyogezio

A post shared by Vivien Horváth (@captainvvn) on

Hasonló érzés volt meglátni ezt, mint tavaly nyáron Prágában a Szent Vitus-katedrálist. Sokkot tudok kapni az ekkora épületek látványától, nyilván pozitív értelemben, és mindig a lehető legközelebb kell mennem hozzájuk, hogy fel tudjam mérni, milyen orbitális méretűek, és mi munka volt belefektetve abba, hogy ezek ennyi idő elteltével is álljanak. Ez az, amivel engem igazán le lehet nyűgözni.

A Medici család neve kábé minden utcasarkon előkerül, mert ők voltak a nagy fejesei Firenzének (is), gyakorlatilag mindent vagy ők építettek, vagy minden azért épült, hogy rajtuk tegyenek túl. A kedvenc sztorim, ami egyben többszörös epic fail is: itt, Firenzében található a Pitti-palota, ami elképesztően nagy, és tartozik hozzá egy még annál is nagyobb park, a Boboli-kert, amit a Pitti család állítólag azért húzatott föl, hogy lenyomja a Medici családot. Pittiék azonban idővel teljesen tönkrementek, pénzzé kellett tenniük a vagyonuk jó részét, és hát kikre szállt végül a Pitti-palotát? Aha. Az ősellenségekre, a Medicikre. Szerintem ez baromi vicces. Az meg még viccesebb, hogy a Pittik valószínűleg a túlvilágról meghallhatták, milyen hangosan röhögök rajtuk, mert nem viccelek, 6 PERCCEL az orrom előtt zárt be a palota, ezért nem mehettem be megnézni. 6 PERC. Oké, Pittik. Értem én. Karma meg minden. De állok én még a kaputok előtt, és kegyetlenül be fogok menni rajta.

Egyébként itt ittam az első és az utolsó jó kávét is, míg kint voltam, mert no offense, és én tudom is, hogy nekem kell elmennem a fenébe a laktózérzékenységemmel, de mégis hogy lehet meginni a szójatejből készült kávét????? Adjatok sima laktózmentes tejet, még olcsóbb is, mint a szója. Dicséretükre váljék: az olasz baristáknak szemük nem rebben, ha azt mondod, hogy laktózérzékeny vagy, négy kávézóban jártam, mind a négy tudott vele valami kezdeni, a baj csak az, hogy az a valami nem a legkézenfekvőbb megoldás, a laktózmentes tej, hanem az rohadt szójatej. Amiből szerintem borzalmas ötlet kávét főzni. De hát ez én vagyok, legyen ez az én problémám. Kellett nekem emésztési problémákat növeszteni, ugye. Mindegy, Firenzében még tudtam bele annyi cukrot tenni, hogy elhitessem magammal, hogy minden rendben van, később már nem nagyon. Ezért folyton teáztam, míg a többiek kávéztak. Úgy gondoltam, magyarként nem vagyok még elég merev oda az olaszok közé, előszedtem magamból az angol lady-t.

A harmadik napon valami iszonytató időt fogtunk ki. Több opció is volt: terveztük Velencét, de az egy Firenze meg az oda vezető több órás autóút után meredek lett volna. A tenger felé is akartunk menni, de az meg az orkán és az eső miatt nem tűnt jó ötletnek, úgyhogy egy laza városnézést tettünk, méghozzá Mantovában. Erről a városról semmit nem tudtam, azon kívül, hogy Rómeónak ide kell menekülnie, miután megölte Tybaltot. Amit nem nagyon értek, mert Verona kicsit túl közel van, kb. 20 kilométer, szóval tulajdonképpen semennyire sem bújt el Rómeó, ha Mantovába ment, az még korabeli közlekedéssel, lóháton sem egy úristennyi távolság, de Rómeó tudja.

#italy #mantua #rainyday

A post shared by Vivien Horváth (@captainvvn) on

Az idő eléggé szétbarmolta a város élvezhetőségét, bár azt így is meg tudtuk állapítani, hogy kifejezetten csinos kis hely ez a Mantova, de a beltéri helyek, a hercegi palota és a bazilika gyönyörűek voltak. Itt kivételesen nem a Medicikről szólt minden, hanem a Gonzagákról, de ők is értették a dolgukat, már amennyire egy XXI. századi projektmenedzser meg tudja ítélni az ilyesmit. A Szent András-bazilika pedig nagyon sokban emlékeztetett a mi esztergominkra. Nem fotózhattam odabent, de bevallom, nem is jött a késztetés, mert egyrészt az ujjaim addigra már túlságosan elfagytak az ilyen finommotoros mozdulatokhoz, másrészt meg ahogy lerogytam az egyik helyre, hirtelen megrohant valami, aminek a fele fáradtság volt, a másik fele viszont nyugalom, és azon filozofálgattam, hogy vajon annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos, miért szeretem így az úgymond vallásos helyeket, de csak odáig jutottam, hogy valószínűleg tetszik a nyugi meg az ünnepélyesség. Meg a belmagasság. A belmagasság akkor jó, ha magas.

A negyedik napra nem maradt semmi, csak csomagolás és repcsi. Természetesen nem nagyon akartam jönni, de az az igazság, hogy valószínűleg úgysem lehet annyi napra elmenni Olaszországba, hogy a hazaút ne jöjjön túl korán. Pláne úgy, hogy Budapesten esik a fuckin’ hó!!!!!!!!!!

Jó kis út volt. Most jöhet az, hogy megpróbálom bemesélni magamnak, hogy nem ugyanabba jöttem vissza, mint amiből elmentem. De előtte: most, hogy rájöttem, milyen frankón be lehet ágyazni az instagramos képeimet a bejegyzésekbe, visszamenőleg kicsinosítgatok egy-két posztot. Hogy erre miért csak most jövök rá…

 

Advertisements

Egy hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s