Egy LÉGIÓnyi mindfuck

Fiúk, lányok, nem butaság, egyáltalán nem butaság néha hallgatni másokra, párszor még én magam is kipróbáltam, legutóbb éppen most, a Legion sorozattal kapcsolatban. Ha valaki esetleg emlékszik a februári hónapzárómra (de tényleg, valaki emlékszik rá?), ott megírtam, hogy korábban megnéztem az első részt, de abba akartam hagyni, vagyis nem akartam, de féltem folytatni, mert az, amit láttam, ugyan tetszett, csak sajnos berezeltem attól, amit összevágtak a következő részből ízelítőnek. Nem voltam kíváncsi arra, hogy még egy tím összejöjjön a szemem előtt, mert a szuperhősösdi nekem már ezen a szinten kezd unalmassá válni, volt egy Avengers, oké, de ezen lépjünk már túl mindannyian. Nem csapatokat akarok már látni, hanem érdekes karaktereket, és sajnáltam volna, ha ez a sorozat ezen áldozza föl a stílusosságát és a lehetőségeit.

Jó, azért annyira nem kellett megzsarolni, vagy ilyesmi. Én tényleg akartam, hogy ez jó legyen. Már csak azért is szurkoltam neki, mert magának Legionnek, vagyis Légiónak a karaktere rövid nyomozás után nagyon felcsigázott. (A Marvel Encyclopediában csak egy egészen kicsi, bár annál informatívabb bekezdést szenteltek neki, viszont segít a gugli, ez a cikk például elég jó gyorstalpaló, ha valakit érdekel a téma.) Engem érdekelnek az elmével kapcsolatos érdekességek, a pszichét érintő kérdések, és hát emberből vagyok, így természetesen a szenzációk, a szélsőségek és a kivételek az igazán finom falatok, szóval én a nézők azon feléhez tartozom, akik nem a szuperhősösdi miatt kóstoltak bele a sorozatba, hanem azért, mert tudták, hogy a főszereplő mutáns – vélt vagy valós – mentális betegségekkel küzd, aztán az, hogy ez mellesleg egy X-Men vonatkozású történet, csak hab a tortán.

Úgyhogy a hétvégén bizonytalanul, de nekivágtam a második résznek. Aztán a harmadiknak. Aztán a negyediknek, és így, megállás nélkül toltam tovább a jelenleg utolsó résznek számító nyolcadikig. Nagyon elkapott, igazi binge-élményt adott.

Tökéletes? Mmm, nem, nem hinném. Zavar például, hogy nyolc elég alapos rész után sem nagyon tudom megmondani, hogy egy-két szereplőnek pontosan mi a képessége, vagy magának a szereplőnek funkcióját, azt, hogy egyáltalán minek van ott. Tím nem lett belőlük, ez igaz, köszönöm, mindössze egy helyen dolgoznak egy célért, nem a csoporton meg az összefogásban meg az erők egyesítésén van a hangsúly, de helyette jó lett volna kicsit markánsabb szerepet adni néhányuknak, erősebben meghúzni a körvonalaikat – hosszú fekete hajú lány? Veled például mizu? Vagy pont azoknál a részeknél mentem volna a konyhába egy kocka Milkáért, mikor a te nagy pillanataid voltak?

Davidet, a főszereplőt viszont jól fogja meg a sorozat: az elején nagyon érdekes a betegsége, aztán a “betegség és/vagy szupererő” kérdéskör, de ez nem ment volna el mind a nyolc részben, nem is tukmálták a készítők. Mikor ezek lerágott csonttá váltak, okosan elkezdték bevezetni a háttértörténetet, ami új löketet adott mindennek. Még nem látszik, hova engedik majd fejlődni Davidet – el van mondva, hogy ő a világon a legerősebb mutáns, de ez csak az ereje nagyságáról mond el bármit is, a sokszínűségét és a változatosságát nem érezni, pedig elméletileg az talán még figyelemre méltóbb. Állati sok lehetőség rejlik benne, és egyszerre sajnálom, hogy nem kaphat helyet az X-Men filmekben, noha a képességei alapján simán megérdemelné, hogy ott legyen, ahol azok a keményvonalas mutánsok, másrészt meg végül is jó, hogy sorozatot adtak neki, hiszen az egy hosszabb távú, részletesebb bemutatásra alkalmas fórum, csak akkor tényleg a következő évadokban használják is ki.

A sorozat – mondjuk egy Trónok harcával vagy Walking Deaddel ellentétben – nem az érzelmekre akar elsősorban hatni, inkább az elmét dolgoztatja meg. Bogozd csak ki, hogy most amit látsz, az csak egy szürreális, de attól még a valóságban létező esemény, egy hallucináció, egy emlék, valamiféle elmetrükk, és ha elmetrükk, akkor pontosan kinek az elmetrükkje, de vigyázz, mert olyan is lehet, hogy valakinek az elmetrükkjén belül valaki más elmetrükközik, úgyhogy gyerünk, bogozd ki. És ezt sokszor. Majdnem állandóan. Nem vagyok sem háttértörténetileg kiképezve, sem agyilag úgy feltupírozva, hogy kiszúrjam az esetleges következetlenségeket vagy lyukakat ezekben az agyonrétegelt részekben, úgyhogy én megvettem mindent, amit láttam, köszönöm.

Nem egyszer egyébként kicsit majdnem magam alá piszkítottam (ááá, de nem az érzelmekre hat, ugye, Vivi?), annyira para az a sárga szemű pudingfej (nem mondom el, ki az pontosan, nehogy spoilerezzek), és később a mesekönyvből kivált angry boy sem volt megnyugtatóbb, de az, ha jobban belegondolok, talán még rosszabb volt, mint a pudingfej, hogy korhadna el. Amúgy ahogy haladt a történet, már egyre kevésbé löktek meg, csakúgy, mint az elmebeteg (höh!) vágáshoz és fényekhez, de annyira azért nem lehetett hozzászokni egyikhez sem, hogy érzéketletlenné váljon rájuk az ember, úgyhogy a figyelem fenntartására sem lehet panasz.

Áttörés! Az első szuperhős tematikájú sorozat, amit nem untam halálra két rész után! Kíváncsian várom a második évadot.

(Nagyon kicseszek magammal, ha most ezek után az Iron Fistbe kezdek bele? Iron Fist volt az egyik legnagyobb kedvencem az Avengers Allience játékban, ne már, hogy tényleg olyan pocsék lett a sorozata…)

Reklámok

Egy LÉGIÓnyi mindfuck” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s