Vége a Sherlocknak

A világnak korábban véget ért, mert már jópár hete (hónapja?) adásba került a Sherlock utolsó része, én viszont csak mostanában tudtam megnézni az utolsó két epizódott, mert most lettem beteg, most volt rá időm, és most lett hallatlanul nagy igényem arra, hogy csudiszép brit akcentust hallgassak félig párnába épített fejjel. És az van, hogy most közvetlenül a vége után legszívesebben kezdeném is nézni az egészet az elejétől. Sokat vártam anno azzal is, hogy egyáltalán nekiálljak, nem is tudom pontosan, miért, talán nem hittem a hype-nak, mindenesetre amikor befejeztem az első részt, elöntött az endorfin, hogy hát ez olyan kurvajó, hogy rögtön folytatnom kell, és a második után valószínűleg már teljesen bele is voltam szeretve az egészbe.

Az egyik, de még az is lehet, hogy nem polkorrektkedem, és kimondom: A Legminőségibb Sorozatnak tartom azóta is. Forgatókönyv, kreatív megoldások, színészi játék, vizualitás tekintetében egyszerűen nem tudok mondani mást, ami ennyire kérlelhetetlenül profi lett volna elejétől a végéig. Nem azt mondom, hogy semmi nem ér fel hozzá, vannak még nagyszerű sorozatok, vannak olyanok, amik nagyobb sokkot vagy nagyobb rajongást tudtak kiváltani belőlem, és ilyen vagy olyan szempontból szintén kiemelkedőek, de ennyire komplexen jóval nem találkoztam a Sherlockon kívül. Azt szoktam mondani, hogy ha mutatnom kéne a földönkívülieknek egy sorozatot, amire az emberiség büszke lehet, és jól megmutatja a képességeinket, akkor ez az. Ugyanígy: ha egy sorozatot akarsz nézni az életben, mert többre nincs időd és fúj, akkor ez legyen az.

Kicsit sportszerűtlen a többivel versenyeztetni. A felépítése totál más, mint az átlagé, úgyhogy lehet, hogy nem lehet minden szérián ezt a szintet számonkértni, hiszen amikor kitolsz egy évadban tíz-tizenkét háromnegyed órás részt, annak sem a megvalósítása, sem az eszközei, sem a lehetőségei nem olyanok mint annak, hogy egy évadod három részből áll, de azok majdnem filmhosszúságúak. Nem ugyanaz a verseny, de mégis: sorozatok, tessék basszus jó hosszokat és formátumokat választani, mert nem kell tíz huszonnégy részes évad, csak azért mert muszáj. Semmi sem muszáj. Rengeteg sorozatot megölt már ez. Inkább legyen kevesebb, de velősebb, mint rétestészta módjára elnyújtott, felszínes, minden FÉLÉVADZÁRÓVAL (waddafakk???) silányuló hülyeség, amivel megölöd az amúgy nagyon jó koncepciódat. (Rád nézek, Once Upon a Time. Igen, rád. Te szégyen…)

A Sherlock nemcsak részeiben, de egészében is próbált történetet építeni, főleg egy-egy évad erejéig, de előfordult, hogy annál messzebbre nyúlóan is, és talán ebben az egyben nem tudott tökéletes lenni, itt már voltak gyengeségei. Ez például most, az utolsó évadban is előfordult. Korábban adták már a jeleket, hogy valami fog történni, valami epik esemény lesz, amitől majd teljesen kinyúlunk meglepetésünkben, és hát mondhatjuk, hogy eeeegen, tényleg nem számítottunk rá, de nem a készítők ügyessége miatt, hanem azért, mert ez kicsit olyan out of the blue volt, mintha én most azt mondanám, hogy ja, amúgy becsapódott egy rakéta a konyhámba, fogadjunk, hogy nem hittétek volna. Hát.. nem… miért hittétek volna? Olvastam mások véleményét, sokan random bullshitnek vagy mágikus hülyeségnek élték meg annak a bizonyos személynek a belépését, és mindent, amit kialakítottak köré. Én ezeknél a hangoknál egy kicsit megengedőbb vagyok, nem gondolom azért bullshitnek, főleg nem mágikusnak, ezt őszintén nem is értem, rendben, hogy elrugaszkodott a sztori, de most őszintén, magának Sherlocknak a karaktere nem az? Mrs. Hudson nem az? Moriarty nem az? Úgy általában: emlékszünk rá, hogy egy sorozatot nézünk? Ha semmi nem lenne benne elrugaszkodott, egy dögunalmas fos lenne az egész, pont olyan, mint az életünk, amire köszönjük szépen, szerintem sokan nem vagyunk duplán kíváncsiak. Na, mindegy, abban meg tudunk egyezni, hogy valahogy nem állt össze. Ugyanakkor nagyon élvezhetes rész volt, “tisztességes lezárás”, ahogy mondani szokás akkor, ha nem dobtunk hátast, de belekötni meg nem tudunk, mert csak érezzük, hogy nem oké.

Csak azért nem szenvedek olyan nagyon, mert még tart a Black Sails, és mutogatnak dolgokat a Game of Thronesból, de a Sherlock szerintem még így is űrt fog hagyni maga után az életemben. Nagyon szerettem, mindent részt csak csodáltam, hogy mennyire intelligens és kreatív, hogy minden színész mennyire lélegzi a saját szerepét. Nyilván Martin Freeman és Benedict Cumberbatch a legszembetűnőbb alakjai a sorozatnak, de nekem a Mary-t játszó Amanda Abbington is nagy favoritom lett. De még a legutolsó epizódszereplő is olyan gonddal lett kiválasztva, hogy nem tudom, ezeket tenyésztik ott Angliában? Van egy ilyen titkos állami programjuk?

Láttam olyan kritikákat, amelyek úgy vannak vele, hogy nem biztos, hogy ez annyira végleges lezárás, habár le volt kerekítve, de nem lehetetlen folytatni – és ezt negatívumként fogalmazták meg. Én is így láttam, mármint hogy valóban nem lehetetlen folytatni, még akkor sem, ha kicsit izzadtra sikerülne az az újrakezdés, de az a benyomásom, hogy nem fogják. Remélem, ők megértik, hogy a csúcson kell abbahagyni.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s