Blood and Wine – Ők boroznak, én meg elvérzek

Mikor már azt hitted, sőt, hittem én is, hogy vége a Witcheres bolondériának…

Ezekben a posztokban nem is annyira a Witcher volt a lényeg, pedig lehet, hogy esetleg egy ismertetővel vagy ajánlóval vagy mini elemzéssel hasznosabbnak és produktívabbnak, kevésbé spam-szerűnek éreztem volna magam, de ez a téma nálam sosem csak a játékról szólt. Ez nekem nem játék. Ez nekem egy már majdnem két hónapja tartó lassú halál, amit nem veszek észre, mert jó a zene és sokszor nyerek a kártyán.

Múlt héten befejeztem a főküldetést, mondhatni “kijátszottam” a játékot. Megmentettem a világot a pusztulástól, zászlóm alatt egyesült minden ember, birodalmam határa a kék ég, bla bla bla. Amúgy nem, mert amennyire utánanéztem youtube-on, megint sikerült a lehető legrosszabb befejezésre* kihoznom az egészet és elveszíteni a lányomat, pont mint anno a Dishonoredben. Úgy néz ki, karmikus, és mindeddig megoldatlanul maradt feladatom, hogy valahogy megtaláljam a módját annak, hogyan kell életben tartanom a fiktív leánygyermekeimet – Nóri barátnőm ehhez hozzátette, hogy majd az élőkkel is hasonlóan kéne eljárnom, ha eljön az idő. Igaza van. Addig is igyekszem nem nagyon belesüppedni abba, hogy ennyire alkalmatlan szülő vagyok – a játék világa óriási, akad benne bőven szétrombolásra váró szörnyfészek és megmentésre váró, józan észre semmiképpen sem hallgató öccs/férj/szomszédasszony a világban, még lehetek a családok igaz gyámolítója, ÉSSSS előttem van két DLC is, a Hearts of Stone és a Blood and Wine. Ezekkel bőven lehet vigasztalódni. Nem?

Nem. Elérkeztük a új nyomoromhoz, bár nem is tudom… Szerintetek nem jogos egy kicsit a felháborodásom, ha valami, mondjuk pölö a Witcher nevű játék, nemt’om, mondjuk az, elhiteti velem, hogy már vagyok valaki a 35-ös szintemmel, hiszen legyőztem nem is egy elementális erejű ellenfelet, aztán az önbizalom és magabiztosság langymeleg, biztonságos világából kilök a jégre, egy olyan kiegészítő szegletébe a játéknak, ahol a legutolsó, alsónadrágban harcoló paraszt is 10-el magasabb szinten áll, mint én, ebből kifolyólag pedig röhögve meggyilkol egy suhintásból valami pattintott fejű bunkóval? Tényleg nálam van a hiba, ha én ezt egy kicsit a lelkemre veszem mindazok után, amiket véghez vittem? Én őszintén azt hittem, hogy megyek és mindenkit becsicskítok, de úgy látom, a fagyi visszanyalt.

Az, hogy a kút mélyén a Hearts of Stone óriásbékája öt másodperc alatt kinyúvasztott, az oké. Az az én hibám: undorodtam, nem tudtam koncentrálni, de majd felfejlődök amint nem lesz már tőle hányingerem. Ugyanez állt az óriáspókokra is: idővel túlléptem azon, hogy minden kardcsapással csak közelebb kerül az óriási, gusztustalan potroha a képemhez, de megoldottam. Öklendeztem, mert ugrani is tudtak, de nem számít, hiszen harcos vagyok. Ez a játék jellemépítő hatással volt rám, most viszont össze akar törni: a Blood and Wine-ban alig vagyok képes tizenöt percnél többet játszani egy huzamban, mert minden, de minden az életemre tör – sikerrel.

Az a farkas, ami eddig 5-ös volt a sejtelmes szláv mocsarakban és a zord viking sziklákon, az igazán veszélyes helyeken, most ezen a röhejesen színes és fényes mediterrán, napfényes, civilizáltságában már nem annyira sötét középkori, inkább reneszánsz helyen 30-as, pedig pixelre pontosan ugyanarról az állatról beszélünk. Az a lidérc, akinek eddig kb. annyi elég volt, ha a nemcsak rúnákkal, de ráolvasásokkal is felturbózott kardomat megmutatom, szinte azonnal szertefoszlott a rettegéstől, most ebben a pszeudo-Itáliában csak meg kell, hogy jelenjen, és én rogyok össze holtan. A bortermő vidék teszi ezt velük? Mi van a borban? Mi van a napfényben? Mihez jutnak általa? Minden falu mellett van egy gigaméretű napraforgó tábla – A SZOTYIBAN VAN A TITOK?

143 órányi játék és 2663 élet kioltása, köztük a Vad Falka kis- és nagygóréjának professzionális likvidálása után most ismét ott tartok, mint amikor 5-ös szinten küzdöttem egy csicska gólemmel.

*nem viccelek. A videó címe az volt, hogy Witcher 3 sad (bad) ending, a leírásban pedig az állt, hogy “almost the worst possible ending in Witcher 3”. Meg egy szomorú szmájli. Jó, oké, FELFOGTAM! Vettem, hogy elszartam. Viszont úgy gwyntezek az Északi királyság paklival, mint az álom, úgyhogy le lehet akadni.

Ezt a posztot megírtam, de miután elkészültem vele, egyáltalán nem akartam megosztani. Sok bejegyzésem jut erre a sorsra: pillanatnyilag nagyon beakad valami, de amint kiírtam magamból, már nem tűnik olyan érdekesnek, hogy meg is osszam, sőt, még meg is győzöm magam róla, hogy baromság, és csak égetném magam vele. Ezzel az volt a bajom, hogy azért ennyit már csak nem kéne pofázni ugyanarról a játékról, ráadásul tényleg csak hiszti az egész, és majdnem tettem is már szépen a kukába az egészet, de most annyi elmebetegséget olvastam az interneten, hogy tudjátok, mit? Úgy látom, nem az én harmadik Witcher-hisztim fogja romlásba taszítani a civilizációt, a közízlést és a kollektív műveltséget. Sok mindent elbírt már az internet, ezt a posztot is el fogja.

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s