Lányok (jó) női karakterek nélkül

Nem mintha a Disney-filmek iránti rajongásom csak a kicsi koromat jellemezte volna, hiszen tegnap este pont akkora élvezettel csináltam playlistet a kedvenc Disney-dalaimból, amekkorával 15 évvel ezelőtt tettem volna, de igazán nagy rajongója a meséknek mégis inkább gyerekkoromban voltam. Főleg a 90-es évek merítése tetszett: Tarzan, Mulan, Pocahontas, Notre Dame-i toronyőr, Oroszlánkirály. Nem nagyon volt érdekes számomra, hogy férfi vagy nő a főszereplő. A legkedvesebb emlékeim úgy testesítik meg a nemek egyenlőségét, hogy mikor hozzájuk jutottam, még nem is ismertem ezt a kifejezést. Azt elismerem, hogy a hercegnős mesék valamivel kevésbé izgattak, de talán azért, mert ezek zömével a Disney klasszikus korszakában készültek, ami a 30-as évektől kb. a 60-as, 70-es évekig tart, és már anyámnak is nehezen adhatták be, hogy amit az 1937-es Hófehérke csinál, az korszerű, nemhogy nekem, aki 94-ben született.

Generációs bajaim talán voltak, de a nemekkel, ahogy mondtam, nem volt gondom. Nem úgy születtem, hogy fenntartásaim lettek volna a női karakterekkel szemben. A kedvenc karakterem Mulan meg Esmeralda volt. A legelső hősöm Lara Croft. Lányként semmi problémám nem volt azzal, hogy más lányok történeteit, más lányok helyébe képzeljem magam. Nekem anyukám Tarzant és Hamupipőkét is olvasott esténként, egyszerűen fel nem merült bennem, hogy az egyik kevésbé lenne nekemvaló, mint a másik. Legalább olyan arányban kaptam csajokból, mint fiúkból, és egyáltalán nem gondoltam bénának egyiküket sem. Ó, mennyire megváltozott ez azóta.

Mert később, ahogy elkezdtem olvasni, akár kötelezőket, akár magamtól, ahogy elkezdtem már nem meséket, hanem filmeket nézni, aztán kicsit érettebb fejjel bizonyos meséket újranézni, kialakult bennem az a vélemény, miszerint a csajokkal nincsen minden rendben. Eleve: hol vannak? És ha végre előkerülnek, miért sugallja azt a könyv is meg a film is, hogy bár ne jött volna, mindent csak megbonyolít, csak arra jók, hogy a szerencsétlen férfi szereplőnek még nehezebb legyen miatta minden? Persze ezt kisiskolásként nem fogalmaztam meg az irodalom órán, eleve nem is volt rá lehetőség, hiszen sose beszéltünk olyan művekről, ami tartalmazott volna olyan lányt, akiről a nevén kívül többet kellett volna tudni majd a dolgozatban, így minden más tulajdonsága le volt szarva, ennek pedig az lett az eredménye, hogy teljesen észrevétlenül – annak ellenére, hogy ugyebár lány vagyok – férfiak történetein szocializálódom. Ha elém került egy nő, még azt is férfi írta meg. Így egyre inkább nem érdekeltek már a nők a történetekben, mert “úgyis szarul van megírva, úgyis csak szerelmes, úgyis csak nyivákol, szóval mit strapáljam magam”.

Van itt egy furcsa kettősség: egyszerre tartja magát még mindig az a nézet, hogy vannak lányos sztorik meg fiús sztorik, mégis ha a nememnek megfelelő jellegű dolgot választok, valami csajosat, akkor megismogatják a fejem, hogy jó, hát lány vagyok, nem tehetek róla, hogy nekem egy Bajos csajok is elég. Ha viszont kilépek a keretből, és azt mondom egy “férfias”, mondjuk egy háborús filmre, hogy tetszett, akkor az még a jobbik eset, ha az a reakció, hogy “Ó, komolyan tetszik? Pedig lány vagy!”, de az is megfordul a másik fejében, hogy 1. csakis azért mondhatom ezt, mert a férfi főszereplő tetszett, 2. biztos be akarok vágódni a srácoknak, akikkel néztem a filmet.

Az nem jut eszébe senkinek, hogy nekem lányként már kicsi koromtól kezdve a fiúkról szóló, férfias elemekkel elmesélt történetekre rá kellett állítanom az agyam, igyekeznem kellett a lehető legjobban megérteni azokat, mert ha nem tettem, akkor egyrészt karót kaptam az olvasónaplómra, másrészt meg kb. ez volt egyetlen opcióm, ha lépést akartam tartani a világgal. Két igazán “lányos” olvasmányra emlékszem a suliból, a Büszkeség és balítéletre és A két Lottira. A fiúknak mindkettő opcionális volt, ajánlott olvasmány. Nekem, a lánynak az Egri csillagok, a Pál utcai fiúk, a Toldi, a Légy jó mindhalálig, a Legyek ura, A helység kalapácsa, és még nagyon sok hasonló mű az iskolapadban eltöltött 15 évem során nem szabadonválasztott, ajánlott olvasmány volt, hanem kötelező. Ha a fiú kihagyta a lányos olvasmányt, akkor jó, hát plusz ötöst azt nem kapott, de most mit tegyünk, nem csoda, ha nem erőszakolta magára, ő döntése volt. Ha a lány kihagyta a fiús olvasmányt, akkor mulasztott, nem végezte el a feladatát, tehát kapott egy szép egyest, amit ki kellett javítania azzal, hogy mégis el kellett olvasnia azt, ami marhára nem érdekelte. Nem akarom mindezt azzal megbosszúlni, hogy márpedig, fiúk, most azonnal nyomjátok le vezeklésül a Fanny hagyományait, amitől én lányként is le akartam marni magam. Szóval nem keserűségből írom mindezt, hanem azért, mert ez a jelenség nagyon sok mindenre magyarázatot ad, csak épp nem veszik figyelembe az emberek.

Én nagyon sok “fiús” témát szeretek: a kedvenc sorozataim középkori uralkodókról, vikingekről és kalózokról szólnak. A kedvenc könyveim majdnem mindegyikének férfi a főszereplője, és nem egy tele van háborúval meg vérrel meg karddal vagy lövöldözéssel, esetleg mindkettővel. Ez így alakult, nem tudatos dolog, és lehet, hogy tíz év múlva más lesz az ízlésem, mint ahogy tíz évvel ezelőtt is más volt, de mindenképpen abból a tanulságból kiindulva jutottam el ide, hogy lányként nyugodtan olvashatok/nézhetek olyasmit, ami inkább a férfiak területe, aztán ez tök jó, mert így dupla akkora esélyem van jó történetekbe botalni, ráadásul nem kis plusz, hogy a férfiaknak gyakran érdekesebbek és érdekesebben bemutatottak a drámáik, mint a nőké. Több időt szánnak a személyiségük kibontására, több fajta szerepet töltetnek be velük egy sztoriban, meg úgy általában többen is vannak. Ezt meg lehet szokni egyébként. Csak nem szeretem, mikor nekem vágja bárki is, hogy nekem biztos azért tetszik vagy nem tetszik valami, mert lány vagyok. Egy átlagos lány élete során sokkal, de sokkal többször kényszerül arra, hogy megkeresse, hol tud bekapcsolódni egy férfi történetébe, mint ahányszor egy átlagos férfinek kell ugyanezt megtennie egy nőivel, ezért amikor nekem egy fickó belöki, hogy a véleményem kevésbé hiteles, mert én lány vagyok, úgy érzem, meg kell kérdeznem: és mit nem szeretnél még, drágám? Neked a társadalom lehetővé teszi, hogy leélj úgy egy életed, hogy hozzá nem érsz egy női regényhez vagy filmhez sem, míg nekem azt, hogy férfi történettel ne találkozzak, már az iskola sem engedi. Nagyon képmutató engem elhajtani annyival, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki nem tud túllépni a saját nemén.

Vissza. Mint mondtam, nekem tök mindegy, hogy a főszereplő nő vagy férfi. De tény, hogy ha nők közül találok egy jót, azt se tudom, hogyan dicsérjem fel, hogy látható legyen a létezésük. Hermione és McGalagony (Harry Potter), Tarthi Brienne és Cercei (Trónok harca), Claire Randall (Outlander), Max (Black Sails), Lagertha (Vikings) – miattuk* nem tudnám kijelenteni, hogy a férfi karakterek mindig és kivétel nélkül jobbak. Nem tehetünk ilyen megállapítást, mert mindkét oldalon van jól és rosszul megírt szereplő, összetett és sablonos, a másik nem vágya szerint lekerekített és realitáshoz közel álló. Az arányokat azonban megkérdőjelezhetjük, már csak azért is, mert azok szépen mérhetők.

Arányok. Itt van egy cikk. Igazából ez sarkallt ennek a posztnak a megírására.
Women only said 27% of the words in 2016’s biggest movies.

Tehát 2016 legnagyobb (inkább leglátogatottabb) filmjeinek szövegeinek mindössze 27%-át mondták nők. És akkor ezek csak a számok: az, hogy mit mondtak, volt-e relevanciája, csak pasikról beszéltek-e vagy sem, előremozdító vagy totál röhejes szerepük volt-e, stb… mindez szóba nem jön itt.

Múltkor egy HungaroConon arról beszéltem, hogy szerintem létezik erőszakos polkorrektség, és sosem akarnám, hogy egy filmben csak azért szerepeljen, csak azért beszéljen több nő, mert a feministák kiharcolták. Én legalábbis nem igénylem. Akkor legyen így, ha az egy olyan történet, ha az egy olyan világ, egy olyan téma. Ezzel a statisztikával nekem nem az a problémám, hogy CSAK ENNYI!???!?!?!?!!? (Bár tényleg vicces, hiszen ebben az évben volt Harley Quinn és Jyn Erso, oszt lám, ez mégsem jelent annyit, mint sokan hitték.) Én mindössze egy nagyszerű magyarázatát és igazolását látom annak, hogy lányként miért jövök ki én is úgy majdnem minden filmről, miért csukok be majdnem minden könyvet úgy, hogy a férfit szerettem benne legjobban, a csajt meg jobb esetben leszartam, rosszabb esetben utáltam.

Persze, hogy jobban kötődünk a férfi karakterekhez. Nekik adtak rá esélyt, hogy megismerjük őket. Hagyják nekik, hogy elmondják, kik ő, miért vannak itt, mit akarnak, mit nem akarnak, mit szeretnek, mit csinálnak szabadidejükben, mi a kedvenc színük. Ezzel szemben a női karaktereknek egyszerűen nem adnak időt ahhoz, hogy csak nyomokban bármiféle kötődés vagy szimpátia alakuljon ki bennünk feléjük. Persze, hogy bénább, sablonosabb és uncsibb karakternek fogjuk őket látni. Holott, ha nem vágták volna ki a színésznő plusz tíz sorát, talán elhangzott volna olyan, ami miatt megjegyeztük volna a karakter nevét. Ez csak akkor szomorúbb, ha még ráadásul direkt azért préselték bele egy csaj szereplőt a filmbe, mert azt gondolták, hogy női nézők majd jobban bevonva érzik magukat tőle, de ezen kívül semmi más létjogosultsága nincs. Hát vannak olyan pocsék lány szerpelők, akikhez képest még a főszereplő haverjának a lakótársának a guppijával is könnyebben azonosulok.

A nők szerepeltetése, prezentálása – hiába tart viszonylag régóta – még mindig nagyon ingoványos és kísérleti terep, és idővel kiforrhatja magát mind a könyvekben, mind a moziban. Egyszer majd biztosan rá fogunk jönni, hogyan kell úgy bemutatni a nőket, hogy nem kell cserébe teret elvenni a férfiaktól, hogyan kell úgy jelen lenniük, hogy az ne csapjon át azonnal feminácizmusba, de azt is hiszem, hogy ez még messze van. De addig is, amíg ez nem forrja ki magát, ne legyünk már meglepődve azon, illetve nem kertelek, a férfiak és a konzervatívabb hölgyek ne legyenek meglepődve azon, hogy a lányok nagy és egyre nagyobb számban fordulnak a “férfias” időtöltések (mondjuk, urambocsá, videójátékokkal játszanak), “férfias” történetek (mooonnnndjukkk szuperhős-filmek) felé. Amíg a “mi területünkön” nem adtok olyasmit, amivel érdemes foglalkozni, akkor elmegyünk máshova keresgélni. Ilyen rohadt egyszerű a képlet.

* ebben a felsorolásban viszont észre kell venni, hogy a nagyja adaptáció, tehát áll mögötte egy irodalmi mű (Harry Potter, Trónok harca, Outlander), ami általában előnyt biztosít a forgatókönyv és a karakterek rétegeltsége szempontjából, Lagertha pedig valós történelmi alak volt, akit nem nehéz heroizálni, még ha valószínűleg a sorozatban kicsit fel is lett dúsítva a karaktere.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s