Önismereti kurzus – Witcher 3.

Két-három napja kezdtem el játszani a Witcher III. című, csak a kő alatt lakók és az igazán nagyon felnőttek számára nem ismert játékkal, és mivel most egyéb dolgom sincsen, csak ezzel foglalkozni, igencsak rácuppanntam. Nem csak az idő-faktor miatt – ez valóban egy nagyon szórakoztató játék. … Nincs de. Ez egy szórakoztató játék. Ami konfliktusom van vele, az abszolút az én személyiségbeli hibáimból és gyengeségeimből származik, de örülök, hogy ezek ilyen rövid idő után kibuktak. Én ugyanis mindig azt mondom, ha könyvet olvasol, filmet nézel, játékkal játszol, lehet, hogy épp valahol máshol máskor másvalaki vagy, de attól még magadról tanulsz, magaddal ismerkedsz meg közelebből. És nekem mindössze pár nap alatt a Witcher már annyi mindent tanított saját magamról! Ezeket a revelációkat szeretném most sorra venni.

A Witcher rávilágított, hogy mennyire nem bírom az időpocséklást. Egyszerűen nem bírom végigülni míg a valószínűleg gyors és brutális halálom után a játék visszatölti az utolsó állást. Például most épp egy köcsög gólemet kéne megölnöm. Van velem egy boszorkány is, de hát bazmeg, annak eddig majdhogynem semmi hasznát nem vettem, de legalább ráadásul még kerülgetnem is kell egyfolytában, sőt, továbbmegyek: félre szokott lökni az útjából, ha épp megiramodni támad kedve. Hát… hát!… hát maradjál már, banya! Szóval a gólem: most lehetetlennek látom, hogy valaha az életben legyőzzem, de egyszer biztosan sikerül, mindenesetre íme azon dolgok listája, amiket el lehet végezni addig, míg a játék tölt: klotyó. Ágyazás. Kávéfőzés. Youtube-on “witcher iii golem how to kill” videók keresése. Ezt megnézni már nincs idő, de nyugi, valószínűleg legközelebb is meghalsz, méghozzá négy másodpercen belül, és na, az azutáni töltés alatt az is belefér. Fogmosás. Kis mennyiségű mosatlan eltüntetése. Viráglocsolás. És még sorolhatnám. Ezt mindet meg lehet csinálni, olyan rohadás hosszú idő telik el, mire megint játszhatsz! És meghalhatsz. Next.

A Witcher rámutatott, hogy bár nem vagyok egy filantróp alkat, mégis felháborít a kiközösítés. Már rögtön a játék elején (mármint az elejének az elején, mert amúgy is egyelőre csak 1%-nál tartok, legalábbis ezt írja a kütyü, ami elképesztő, pedig már viszonylag sok minden történt, de úgy néz ki, ez a játék tényleg nagyon nagy és részletgazdag… szóval tényleg az elején) világossá teszik, hogy ez a witcherség ez így menőnek tűnik, de azért nem fenékig tejfel, mert a plebsz az nem szereti meg fél is azoktól, akiknek ilyen nevetségesen praktikus és badass képességeik vannak (melyekkel amúgy tök jól meg lehet védeni pontosan ezt a hálátlan plebszet), meg ilyen még beltéri helyszínen, szélcsendben is lobogó fehér hajuk, mint a főszereplőnek, Geraltnak, oké. Értettem. Felfogtam. Utóbbival kapcsolatban, ha látnám, én is okkultizmust sejtenék, úgyhogy vágom. Na de az, hogy a játék, különösen lakott területeken (naná, hiszen ott fordulnak elő emberek) mindenki újra és újra belerúgjon ebbe a szerencsétlen főszereplőbe, engem valamiért annyira elszomorított nagyjából öt percnyi játék után, hogy már oda se megyek az idegenekhez. Milyen szép történet: vagyok én, aki belecsöppen egy tök új világba, el vagyok telve az élménnyel, oda akarok menni csevegni, infót gyűjteni, feladatokat kapni az emberektől, nyitott vagyok, daloló lelkű, erre ezek úgy viselkednek, mint az igazi tuskók. Úgyhogy már nem is megyek oda hozzájuk, kinek kell, hogy folyton elküldjék a fenébe Geraltot – vagyis a játékost? Ez elfut a másik irányba, az beugat neki, aztán harákol és leköpi(!!!!), amaz nem segít, mert összefosta magát, emez freaknek hívja és elküldi a búsba… megkockáztatom, ilyen nyíltan gonosz és neveletlen népséget, mint amilyen Nilfgaardnak van, még életem nem láttam! És mammut méretű, két karddal a hátán rohangáló, mágikus képességekkel bíró faszinak sem akartam még ennyire adni a sonkás szendvicsemből, hogy ne kelljen egyedül ennie csak azért, mert a többi gyerek akkora köcsög, hogy úgy rugdosnám végig őket az udvaron, mint a focilabdát.

A Witcher arra is kiválóan ráérzett, hogy mennyire képtelen vagyok megtanulni, hogy a részletek igenis fontosak, és nem azért vannak, hogy mindennek a végén majd legyen mivel dicsekedni, hogy trálálá, én úgyis ki tudtam játszani a játékot, hogy ezekre nem figyeltem, hanem azért, hogy ezek nélkül ne tudjam kijátszani a játékot. Gondoltam, ez a mindenféle gyűjtögetni, craftolni, fejlesztenivaló csak a feeling kedvéért van, ezek már az igazán geek dolgok, én ezekbe most nem mennék bele, majd egyszer talán foglalkozom velük, most haladni akarok a fősztorival, a többi várhat. Aha… minden hülye youtube videó, amit megnéztem a gólem megöléséről, arra számít, hogy eddigre már volt annyi eszem, hogy megcsináltam a bombákat meg a mindenféle löttyöt, ami most segítene nem ezer halált halni, de nem, Vivikének nem igazán volt ennyi esze, úgyhogy van egy (jabbooccsánat, kettő) darab kardja. Egy gólemre. Rrrrremek. Kár, hogy nincs olyan gomb a kontrolleren, mondjuk egy pánikgomb, amivel magamba szúrhatnám legalább az egyiket. Vagy a boszorkányba. Úgyis folyton csak kerülgetni kell azt is…

A Witcher rámutatott, hogy ha választanom kell a kifinomult és a drasztikus eszközök között, általában a drasztikusat választom. Még én is meglepődtem, de a karakterpontjaimat nem alkímiára vagy mágiára költöttem, amik amúgy szerintem tök menők, hanem a harcra. Pedig nem ilyen típusnak ismerem magam. Persze egy alternatív, nem létező világban mind kicsit lazábban kezeljük saját korlátainkat, de én ezt nem annak tudom be, hogy egy gondosan elnyomott párbajhős alterego akarna belőlem kitörni, hanem annak, hogy ismét megúszásra játszom, és fosok, hogy ha már 1%-nál ilyen nehezen legyőzhető szörnyűségekkel találkozom, mi lesz velem később. És annyit még én is felfogok, pedig nem vagyok egy Machiavelli, hogy csatában bizony senkit nem fog érdekelni, hogy milyen ügyin tudsz étert előállítani vagy aranygyűrűből anyagot kinyerni. Ketté tudod csapni, az ellenfelet a karddal, muci, vagy sem – ez itt a lényeg.

És végül: a Witcher segített fényt gyújtani a sötétben. Rájöttem, hogy képes vagyok a legreménytelenebb pillanatokban is meglátni a vidámságot. Mint amikor kiírta a játék, hogy valamelyik küldetést csak akkor javasolt elkezdenem, ha a karakterem már legalább 30-as vagy talán 40-es szintű. LOOOL. Nagyon jót nevettem. Aztán visszakullogtam az 5-ös szintű Geralthoz, hadd fúja csak a tovább a haját a gólem általáli halál jeges fuvallata.

Advertisements

Önismereti kurzus – Witcher 3.” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s