Színpad, kávé, színpad

Éééés ezennel idénre befejeztem a “celebeskedést”, ahogy ma az egyik barátnőm megfogalmazta. Ezen nem Való Világban vagy Blikk címlapon való szereplést kell érteni – az én szintemen ez annyit jelent, hogy viszonylag nagyobb embercsoport előtt beszélni, plusz celeb-pont, ha mikrofonba, még egy, ha színpadon állva/ülve.

Úgy esett, hogy ma kétszer is kiállhattam a nagyérdemű elé: először a Lurdy-ban voltam, a SW-találkozón, ahol a könyveinkről beszéltem 15-20 percben. Hiába volt rövid az idő és kicsi a hallgatóság, ezen izgultam jobban, mert egyrészt nem mindegy, hogy saját magadat égeted le a saját nevedben, vagy a munkahelyed színeiben indulva mondasz baromságokat, másrészt pedig nagyon nem vagyok reklámozós, ajánlgatós típus, az erre irányuló szókincsem jó, ha tíz kifejezésből áll, úgyhogy el nem tudtam képzelni, hogy fűzöm majd a mondatokat úgy, hogy ne tűnjek teleshoposnak, de az információ jól átmenjen. Most, hogy túl vagyok rajta, bevallom, ezen már nem is tudok gondolkodni, mert csak azon jár az agyam, hogy vajh’ hogy lehettem akkora barom, hogy egy SW-találkozón kvázi elfelejtem, mikor van a hivatalos SW-nap, és akadok el ott, hogy “igen, igyekszünk kihozni ezt a két könyvet május…” … … … cirip cirip cirip. De mentségemre legyen mondva, nekem a májusi dátumok közül mindig május 3. jut először az eszembe, ami anyukám születésnapja, és most is ez történt, és mielőtt kimondtam volna, tudtam, hogy az nem lesz jó, de nem tudtam elég gyorsan kapcsolni ahhoz, hogy lökjem a 4-ét. Szóval ez szívás, de igyekszem nem túl szigorú lenni magamhoz. Az már jó, hogy senki sem követelte a nyilvános kivégzésemet. Apukám, aki ott volt, így is büszke volt rám. És ami az elismerések elismerése: az egész után egy kedves Mikulás adott egy szaloncukrot, és ha ő érdemesnek tart a jutalomra, én megnyugszom, hogy jó gyerek voltam.

Ezután elindultam ki a halál pömpölőjére, a Hungexpóra. Nagyon szeretek odajárni, de a közlekedésre szavaim nincsenek, baszki. Hogy nem lehet oda eljutni anélkül, hogy majdnem egy kilométert gyalogolj? Totál mindegy, melyik oldalról közelíted meg, melyik kapun akarsz bemenni, egyszerűen csak mész, mész, még mindig mész, már annyit mész, hogy abban sem vagy biztos, ez Pest-e még, vagy már valami skandináv település, de még mindig menned kell, és az egyetlen, ami miatt nem ülsz le sírni vagy fordulsz vissza, az az, hogy néha meglátsz egy-egy színes parókás vagy óriási katanával mászkáló fazont, és akkor megnyugszol, mert ha őt követed, el fogsz találni a Mondoconra.

Bejutottam, elrebegtem a bejáratnál a nevemet – mindig leizzadok, hogy vajon rajta vagyok-e a listán, de a biztonság kedvéért szoktam vinni annyi pénzt, hogy a belépő meglegyen belőle, ha minden kötél szakad -, és azzal a lendülettel jótékonykodtam is. Két krisnás fiú – messziről anime karaktereknek tűntek, azért nem futottam el időben – megállított és… tudjátok, mit? Rám sózták a könyvüket. Pénzt adtam nekik, hogy menjenek osszanak belőle ételt a hajléktalanoknak. Tudjátok, miért? Mert én soha nem adakozom. Régen adtam hajléktalanoknak, de ért pár rossz tapasztalat, ezért leszoktam róla. Most már inkább csak az adóm 1%-át, meg nagyon ritkán a gyorséttermi visszajárómat adom valami segélyszervetnek, de ez nem valami sok. Nem igazán vagyok erre büszke, de megvannak az okaim. Viszont most valahogy együttáltak a csillagok:
– a srácok a kérdéseimre őszintén és nekem egérutat hagyva feleltek. Nyíltan kommunikáltak, volt termékük is, amit ezért cserébe adtak: egy baszott vastag könyv, amit őszintén nem tudom, el fogok-e valaha olvasni, DE a lényeg, hogy jó projektmenedzserként megnéztem a könyv hátulját, és az ISBN fölött nem volt ár. Vagyis kereskedelmi forgalomba ez a könyv elméletileg nem kerülhet. Bevallom, ez nekem szimpatikus volt: persze így lényegesen többet is lehet kérni érte, mint amennyit mondjuk egy kiadó az előállítási költséget és egy kis nyereséget összeadva rá mert volna írni, ugyanakkor költségkalkulációt például biztosan nem tudtak végezni vele, vagyis valóban az emberekre bízzák, mennyi jön össze belőle. Nem tudom logikailag levezetni, hogy ez miért olyan szimpatikus, de valahogy ez is a szabad választási lehetőség meghagyásával van összefüggésben. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak odaadom a pénzt és nem is kérem a könyvet, nekem tök mindegy, de úgy éreztem, ez sértő lenne, egyrészt mert a vallásukkal kapcsolatos könyvet visszautasítani lehet, hogy kicsit faragatlan, másrészt meg úgy láttam, nekik fontos, hogy az adakozásomért valamit adjanak. És még egy szimpatikus dolog: hajlandóak voltak nagy címletből visszaadni, mi több, ezt ők ajánlották fel. Azt mondtam, adok srácok, de nekem is szükségem van ebből most valamennyire, ők meg azt mondták, hogyne, semmi gond. Persze ebbe muszáj volt belemenniük, mert ha azt mondják, hogy nem, akkor ők is tudják, hogy én meg azt mondtam volna, hogy akkor szevasztok, de bele lehet menni egy ilyen alkuba pofarángatással is, meg belátóan is – ők az utóbbi módot választották.
– az elmúlt időszakban kétszer is nagyobb összeghez jutottam, amiből annyi, amennyit adtam, jut. Régen hallottam egy elméletről, ami nagyon tetszik: a pénznek körforgása van, mozgatni kell – fizetned kell vele ahhoz, hogy bekerüljön a körforgásba, és majd újra eljusson hozzád. Úgyhogy legyen.
– közel a karácsony, nekem meg van egy külön erre az időszakra tartogatott szentimentális oldalam.

Úgyhogy azt megünneplendő, hogy lett egy 1120 oldalas Mahábhárata című könyvem (ne is mondjatok semmit…), amit hurcolhattam magammal tovább, vettem magamnak egy kávét, leültem, és a showtime-ig csak ültem és néztem kifele a fejemből, erőt gyűjtöttem. Másfél órám volt erre, tényleg csak relaxáltam, visszaírtam pár embernek, aztán tovább ücsörögtem, kilomtalanítottam a táskámat, nézegettem a körülöttem lévők jelmezeit – nagyon jót lazítottam ott a sürgés-forgás közepén.

Lassan megtaláltuk egymást a Kockaasztal résztvevőivel, beszélgettünk, aztán feltettük a fenekünket a színpadra, és tettük, amit ilyenkor szoktunk. Annak ellenére, hogy totál görcsben ültem végig az egy órát, mert fáztam, jól éreztem magam, és bár sosem izgultam halálra magam ezek előtt a beszélgetések előtt, most még a szokásos minimumot sem éreztem. Lehet, hogy a közönség mérete miatt, lehet azért, mert annyira nem hallottuk fent saját magunkat, hogy még az sem jutott el a fülemig, hogy én milyen esetleges hülyeségeket beszélek.

És ezzel 2016-ra ennyi volt a “celebeskedés”. A SW-nap újdonság volt, nem hinném, hogy rendszer lesz belőle, hiszen csak a beugró szerepét játszottam most. A Kockaasztal viszont most már július óta hív szolgálatba, és nagyon megszerettem, továbbra is nagyon hálás vagyok, amiért részt vehetek benne.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s