Nem, nem vagyok vízidomár

Mostanában nézem a Star Academy-t. Nem tudom, miért, mert egy szar az egész, de jól esik követni, és még nem láttam, hogy elérte volna a Való Világ szintet, amit én utoljára 3-4 évvel ezelőtt néztem, és már akkor is rossz volt, képzelem, milyen azóta. Tehát nézem, direkt akkorra időzítem a vacsimat, hogy meglegyek a fürdéssel meg minden. Mondhatni, rutin lett, és én szeretem a rutint. Ma azonban már nagyon fáradtnak éreztem magam, meg amúgy is elkezdett rágni valami levertség, ami délután szökkent szárba, estére pedig ki is hajtott, úgyhogy úgy döntöttem, bevágom a szunyát, meg se várom a műsor végét. Nem nagy veszteség persze, de ezzel most azt akarom kifejezni, hogy annyira fontosnak láttam, hogy korán lefeküdjek, hogy szakítottam érte a rutinommal.

Lefekszem. Még szerencsétlenkedek egy kicsit, aztán CSÖRR, kurva hangosan megszólal a csengőm. Nem vagyok egy ijedős csaj, de azért valljuk be, fél 11-kor, úgy, hogy 1. nem várok senkit, 2. a kutya nem ismer engem és a kutyát se érdeklem ebben a házban, de még a kerületben sem, egy kicsit, öhhh, necces a szitu. Épp kotrom elő a köntösömet, mert bazmeg, FÉL 11 VAN, erre még egyszer csöngetnek. Halált megvető bátorsággal kimegyek.

Akkora mázlim van, hogy a kilencediken lakó siket házaspár pont az én csengőmet választotta, hogy megpróbálják közölni, hogy lent már be van ázva a folyosó a mi emeletünkön lévő vízcsöpögés miatt. Annyira, de annyira hálás vagyok, amiért megtapasztalhattam, milyen felemelő fél 11-kor enyhén sokkos állapotban megpróbálni elmutogatni azt a kompex állítást, hogy “köszönjük, tudunk a problémáról, kb. már fél 5-kor jött is szerelő, de még nem tudott mit csinálni, holnap visszajön”. Mint egy rohadt ügyfélszolgálatos. Persze totálisan nem értették, ami nem az ő hibájuk… de mondjuk az enyém se.

Tudom, hogy nekik elég fontos lenne, hogy ne ázzon a folyosójuk, de… de… de bocsánat, nekem szar napom volt, és véget akartam neki vetni, mire jön még ez is. Eleve fel sem fogom: fél 11-kor mégis mi a halált tud tenni bárki is egy vízvezetékkel? Megmondom, mi értelme van fél 11-kor venni a fáradtságot, liftezni egy emeletet, becsöngetni és elmondani a problémát: azon kívül, hogy felzargatsz valakit, az égvilágon SEMMI. Mégis mit gondoltak, mit vízionáltak, mi fog történni, ha sikerül velem beszélni? A hatásukra hirtelen ráébredek eddig lappangó, bár mindig is bennem lakozó mágikus erőmre, a vízhajlításra, és egy gyors, de elegáns mozdulatsor segítségével patakba gyűjtöm, egy ablakhoz irányítom a vizet, és helyes kis vízesést csinálok belőle a házunk falára? Ha érzékelhető az enyhe hisztéria, az nem féletlen, mert tényleg ki vagyok borulva. Meg sem próbálom tagadni, hogy nagy ügyet csinálnék a dologból. Igen, nagy ügyet csinálok belőle. Rossz paszban vagyok, mellőzöttnek és fáradtak érzem magam, és csak annyit szerettem volna, hogy legyen végre vége ennek a rohadt napnak, hadd szunyáljak egy nagyot. És nem. Jönnek mindenféle illogikusan gondolkodó személyek, és nem hagynak. Tényleg, csak egy dolgot szeretnék tudni, még halálom előtt, könyörgöm: mit gondoltak ők, mit fogok csinálni én?

De most nehogy azt gondolja bárki is, hogy ez egy jaj, nem hagyták Vivikét szundizni poszt. Ennél sokkal több van a háttérben, mint mindig, amikor valaki apróságokon akad ki. Legyen ez egy life lesson tőlem: ha valaki pici dolgokon borul ki, az általában azt jelenti, hogy épp egy nagyobbat próbál kordában tartani. Ezek azok az apróságok, amikben bármelyik másik napon nevetve mennék át, de ebben az időpontban pont ezekbőé lesznek azok a bizonyos utolsó cseppek. Mint mikor pár hete egy fickó a villamoson “ez”-nek hívott, amiért sovány vagyok, és azon filózott hangosan, hogy mennyire könnyű lenne eltörni a karomat. Még imitálta is. Gyerekek. Én. Úgy. Bömböltem emiatt itthon… Ja, nem, szerintem még haza se értem, már a buszon nekiálltam. Ha máskor történik, még lehet, hogy be is ugatok neki valamit, elvégre kit érdekel valami random alkesz véleménye? Igaz, így is meglőttem egy csúnya nézéssel, de nem hősködöm, aznap ez teljesen összetört. Nem félelem volt, nem feszültség, nem széplelkűség, hanem a totális, legmélyebbről jövő kiábrándulás. Szinte hallottam a koppanást, ahogy az emberekbe vetett bizalmamat vagy hitemet megint egy emelettel lejjebb lökték. Kajak, ha kidugom az orrom a lakásból, akkor számoljak azzal, hogy esetleg jöhet valaki minden előzmény nélkül majd a karom eltörésén fog gondolkodni? Ez fog járni a fejében, mikor rám néz? … Hát ennyi. Ez aznap teljesen ki tudott borítani, mert aznap történetesen jó napom volt, az egyik barátnőmmel találkoztam, a munkahelyen is jól éreztem magam, és úgy indultam el haza, hogy hmm, ez egy frankó kis nap volt, erre BAMM, végigmérnek, mint egy darab húst, tárgyiasítanak, még csak nem is érdeklik, hogy észrevettem-e (eddig mondjuk semmi olyan, amit ne kapnék meg minden héten), és még fennhangon el is morfondíroznak azon, hogy milyen egyszerű lenne nekem fájdalmat okozni. És még kérdezik, miért van olyan lesujtó véleményem az emberekről általában.

Most ugyanez: csöpög az a kurva vezeték, és én vagyok az, akit délután a szerelő is ezzel piszkál, meg éjszaka ez a pár is.* Nem nagy dolog, ha tegnap történik, leszarom, ha holnap történik, akkor is leszarom, de ma olyan gondolataim voltak, amik mellé ez egyáltalán nem kellett. Vajon jó irányba tartok? Vajon mi az a 22 év? Már lehetnek bizonyos igényeim, mondjuk több, mint amennyi 19 évesen volt, vagy ez még mindig a “jó, most még tűrni kell, megalkudni, majd később, ha igazi felnőtt leszek, már nem így lesz” szinten? Vajon tényleg vezet valahova, hogy nulla eredményért fárasztom magam, mondván, hogy jaj, de hát belefér, fiatal vagyok, most teszem le az alapokat? Vajon én csinálok valamit rosszul, amiért kezdem ki- és elhasználtnak érezni magam, vagy ezt meg kell szokni, ilyen az élet? Vajon egészen eddig teljesen félrepozícionáltam magam, és negyed olyan okos/fontos/talpraesett sem vagyok, mint amilyennek hiszem magam? Ilyenek. És én hajlamos vagyok nagyon sötéten látni a dolgokat, sötétebben, mint szerintem egészséges lenne, de legalább rájöttem, hogyan működöm, ilyenkor egy tuti módszer van, ami véget tud vetni ennek a szerencsétlenkedésnek: ALVÁS. Tudományosan bizonyított, hogy az alvás egyszerűen rendbe teszi a szervezetet – az agyat is. Néha kifejezetten tudatosan használom – van, hogy legszívesebb a Dunának mennék, de eszembe jut, hogy ho-hó, nem úgy van az, csak le kell nyugodni, hagyni kell, hogy a gondolatok szében tornasorba álljanak, utána majd tisztábban látok és nyugodtabb leszek. És ezt a leggyorsabban, leghatékonyabban az alvással lehet elérni.

Úgyhogy.
Ha lehet.
Ne akarja senki velemmegjavíttatni a vízvezetéket este fél 11-kor.
Mert.
Éppen.
ALUDNI PRÓBÁLOK.
Ha képes leszek rá, ha kajak kifejlődik valami ezzel kapcsolatos szupererőm, ígérem, mind tudni fogjátok, mert én bizony nem bajlódnék olyan marhaságokkal, mint inkognitó. Igenis tudja meg mindenki, hogy mekkora király vagyok.

*Megvan a nyertes ötlet. Most egy korábbi lakó neve van kint a csengőmön, történetesen egy férfi név. Ha kicserélem végre a sajátomra, nem fognak zargatni, ugyanis karbantartási feladatokhoz mégis ki a tököm akarna egy lányt segítségül kérni? Ha már szexista világban élünk, fordítsuk előnyünkre.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s